Jill Hathaway - Slide-Mások szemével

Miért pont ez? Ha akár csak pár percet is eltöltesz a Molyon, tuti, hogy legalább egy könyvet kiszúrsz magadnak, amit nem terveztél eddig elolvasni vagy nem is hallottál róla, de utána muszáj megszerezned. Így találtam rá - többek között - erre a könyvre is.

Történet: Sylvia, becenevén Vivi, különleges képessége, hogy szó szerint mások szemén át tudja látni a világot, ugyanis képes beléjük csusszanni. A külvilág ebből csak annyit lát, hogy a rózsaszín hajú lány narkolepsziában "szenved". Képességének megjelenése egybeesik édesanyja halálával, így amikor Vivi megpróbálja elmagyarázni édesapjának, hogy mire képes, az apa pszichiáterhez küldi. Annak ellenére, hogy cseppet sem kezeli jól Vivi környezete ezt az állapotot, valamilyen szinten szerencsés is, hiszen nem kell magyarázkodnia az ájult pillanatok miatt és egyéb előnyökben is részesül, pl. kimehet az órákról, amikor csak akar. Ám egy napon minden előny hátránnyá válik, mert Vivi olyan emberbe "csusszan", aki a húga barátnőjének gyilkosa. Mindenki azt hiszi, hogy Sophie öngyilkos lett, egyedül Vivi tudja az igazságot, de arról már fogalma sincs, hogy ki a gyilkos és hogyan is kéne lelepleznie. 

Vélemény: Ezt a könyvet "meg lehet enni reggelire" annyira rövid és olyan pörgős. A rövid bekezdések miatt úgy voltam vele, hogy: na, még ezt a kicsit elolvasom, aztán meg azt a kicsit is, bár aludni kéne már, mert nem tudok reggel felkelni, de akkor is muszáj még a harmadik bekezdést is elolvasni. Igazából nem tudom eldönteni, hogy szeretem-e a könyvet vagy sem, de az élmény mindenféleképpen maradandó volt, a könyv pedig nagyon jól kikapcsolt. 

  Míg tetszett a sztori egyszerűsége és könnyedsége, addig zavart is, hiszen végig az motoszkált bennem, hogy ezt a történetet bő lére is lehetett volna ereszteni. Kikapcsolt, mert rövid és pörgős volt, izgalmas is, de egy kicsit olyan volt, mint egy nagyobb történet váza, amihez már csak a töltelék hiányzik. Bár nagyon unom már az olyan rejtélyeket, hogy a főhősnek van valami képessége és egy kötet arról szól, hogy ez micsoda, honnan jött, miért rendelkezik egyáltalán ilyennel, addig itt vártam volna, hogy legyen valami apropója az egésznek. Mivel ez hiányzott belőle, a könyv egy átlagos tinikrimi lett, egyedüli különbség a többihez képest ez a csusszanási képesség. 

  Mivel már semmin se lepődök meg, ha ilyen jellegű könyveket olvasok, túltettem magam azon, hogy nincs magyarázat, Vivi képes ezekre a csusszanásokra és kész. Elsőként értesül róla, hogy húgának barátnője, Sophie meghalt, hiszen Vivi véletlenül belecsusszant a gyilkosba, amíg az a lány halálos ágyánál befejezte a "munkáját". Vivi ugyan már próbálkozott azzal, hogy nyíltan elmeséli, mire is képes, de olyan fogadtatásban részesült a beszámolója, hogy onnantól kezdve inkább hallgatott erről a képességről, így a gyilkosságnál nagy problémába ütközött. Mindenki azt hiszi, hogy Sophie öngyilkos lett és le is zárják az esetet ennyivel, de Vivi nem nyugszik, eldönti, hogy valahogy megtalálja a gyilkost. 

  Egész eddigi életében pokolnak élte meg a csusszanásokat, került mindent, amihez érzelmi lenyomat kapcsolódott, mert önkéntelenül és kiszámíthatatlanul átcsusszant a tárgyak tulajdonosába, de ebben az esetben azt kívánja, bárcsak tudatosan tudná használni ezt a képességet. Érdekes volt olvasni a próbálkozásait, attól függetlenül, hogy túl gyorsan történt minden és ez egy kicsit levont az élményből. A nyomozás része nem volt valami nagy szám, nem is igazán tudott volna jobban hozzálátni, tapasztalatok és megfelelő források hiányában, de egész jól sikerült megoldania az ügyet, már ha megoldásnak számít az, hogy rájött a gyilkos kilétére, ami eléggé nyilvánvaló és kiszámítható volt.

SPOILER! De ezen kívül tulajdonképpen nem csinált semmit, mert a tettest nem kapták el, elég kézenfekvő és sablonos módon nyerte el a büntetését, ráadásul nem volt nagy hírverése az ügynek. A történet "folytatásában", amit az olvasó maga képzelhet el, lehet, hogy volt nagy média visszhangja, de a könyvből ez nem derül ki. SPOILER VÉGE!

 Ami nagy pozitívuma volt a könyvnek az Vivi édesapjának karaktere és maga a gyász, illetve az életben elkövetettek hibák megbánása. Az apa karaktere és ahogy Vivi gondolkodott róla, nagyon megnyerő és reális volt. Egy apa, aki szerette a feleségét, magára marad két tinilánnyal, akikkel azt se tudja, hogy mit kezdjen. Szereti őket nagyon, de mégis valamiért a munkájába menekül előlük. Ez a menekülés a gyászból is fakad, de mélyebb oka is van annál. 

  A nyomozás szál, mint említettem, nagyon egyszerű és sablonos is, leszámítva a csusszanás képességét, de annyira nem zavaró, mert az írónőnek sikerült elérnie azt a pluszt, ami a krimikhez kell: végigrángatott a szereplő gondolataival és a végén már mindenki gyanús volt, (nekem még maga Vivi is.)

  Egy csipetnyi szerelem is volt benne, de ez a pár napos/hetes szerelem, amit nem is értek, hogy minek kellett bele, mert a srác szerepéhez elég lett volna a barátság is és a másik sráchoz illett volna inkább a szerelmes szerep, de egy tiniknek szóló könyvbe úgy látszik, muszáj beletenni. 

  A fentebb felsoroltak csak apró bosszúságok, inkább úgy fogalmazok, hogy sajnálom a történet egyszerűségét, annyi lehetőség volt a sztoriban, mint égen a csillag, mégsem ragadta meg őket az írónő. Igazság szerint el se tudom dönteni, hogy ez a könyv mi akart lenni, kriminek nagyon gyenge, a fantasytól és sci-fitől nagyon távol áll, a komoly témájú könyvekhez képest meg egy nyúlfarknyi szösszenet. Mindegyikből van benne egy kicsi, de egyik vonal sem teljesedett ki igazán, pedig volt bennük lehetőség, ráadásul az írónőnek nagyon jó stílusa van, rengeteg jó gondolatot is megfogalmazott, tehát nem az íráskészséggel volt a baj. Talán nem is akart többet kihozni a sztoriból, mint amilyen lett.

Az tény, hogy nem volt vidám hangulata, sőt, egyenesen komor volt, csupa nehéz témát említett meg, helyet kapott az iskolai lelki bántalmazás is, a nemi erőszakra való kísérlet, az alkoholizmus, amikkel ugyan nem bánt helytelenül, de nem is igazán élezte ki őket. Nem volt bennük burkolt jó tanács, sem ítélkezés, csak a komor alaphangulat megfestésében volt szerepük és nem emelkedtek ki, ez szerintem a mai világban már egy átlagos hangulattá és alappá vált, sajnos. Elég csak a híreket hallgatni, vagy beszélgetni a környezetükben lévőkkel, találunk ilyen eseteket. Nem zavart ugyan, hogy beletette ezeket a témákat is, de a csusszanással, meg a krimiszállal keverve egy kissé összekutyult könyv lett, mindegyikről szólt, de egyikről sem igazán. 

  Mindezek ellenére, nagyon jó kikapcsolódás volt a könyvet olvasni, pörgős és rövid volt, egy unalmas részt sem találtam benne, jó volt a szereplővel együtt haladni, csak minden olyan gyorsan és egyszerűen történt, hogy levett az élményből. Emiatt nem tudom az egyik legjobban tetsző könyvnek nevezni, amit mostanában olvastam. Nem tudom, hogy sorozat lesz-e vagy csak egy kötetes, de számomra itt le is zárult a történet, nem látom benne a folytatás lehetőségét, talán csak akkor, ha fejlődik a nyomozás szál és mellé a karakter képessége is.

Miért olvasd el? Ha könnyed kikapcsolódásra vágysz, de közben izgulni is szeretnél egy kicsit, ajánlom a könyvet. Az időhiányban szenvedő embereknek nagyon jó kikapcsolódás lehet, mert a történet rövid, gyorsan pörög, elszórakoztat, de közben mégsem köti le az ember idejét és energiáját annyira, mint egy többs száz oldalas könyv vagy egy egész sorozat. 

Miért ne olvasd el? Nekem túl egyszerű volt az egész, többre számítottam. Azt hittem, hogy annyira ütős lesz, mint mondjuk egy Éhezők viadala sorozat vagy a Végzet ereklyéi, de nem így lett. Ha te is valami nagy "robbanásra" vágysz, az nem kapod meg a könyvtől. Ha nem tetszett a Tizenhárom okom volt, akkor ez sem fog annyira. 

________________________________________________________________________

Történet: 4/5 pontból

Karakterek: 5/5 pontból

Kedvenc: Rollins, Vivi

Tetszett: a csusszanások és az, hogy mindenki gyanúsítható volt

Nem tetszett: túl egyszerű és elsietett volt az egész könyv

Kiadás: Egmont, 2012

Oldalszám: 239 oldal

________________________________________________________________________

 

Tovább

Cassandra Clare - Bukott angyalok városa

Miért pont ez? A Végzet ereklyéi sorozat első három kötete hosszú évek óta az egyik legjobb olvasmányom volt, rabul ejtett, így nem hagyhattam ki a negyedik könyvet sem.

HA NEM OLVASTAD AZ ELSŐ HÁROM RÉSZT, NE OLVASS TOVÁBB!  

Történet: A harmadik rész fináléja után úgy tűnt, hogy minden a legboldogabban alakul a könyv hősei számára. Megnyerték a háborút, a szerelmespárok végre egymásra találnak, közel jártak a világbékéhez, tehát mindent elértek, amire csak vágyhattak. A negyedik részben azonban új veszély üti fel a fejét: valaki vagy valami Árnyvadászokat gyilkol, Jace furcsán kezd el viselkedni és eltávolodik Clarytől, Simon pedig - aki eddig a "leglúzerebb" volt - két vasat is tart egyszerre a tűzben, miközben megpróbál harcolni a vámpírlét ellen.

Vélemény: Egyet értek azzal a megállapítással, hogy néha jobb, ha egy trilógiát békén hagyunk és a trilógia trilógia is marad. Clare berobbant a köztudatba a Végzet ereklyéi sorozattal, utána elkezdte megírni az utó- és az előzmény trilógiákat is. Ha egy sorozat ennyire sikeres lesz, egyértelmű, hogy az író folytatja, nem csak a pénz miatt, hanem azért is, mert ott van az érzés, hogy egy fél világot érdeklő alkotást meg kell ismételnie, ki kell elégítenie a rajongók kívánságát. Ilyen siker esetén nincs sok dolga az írónak, hiszen megalkotott egy világot, nagyon jó karaktereket dolgozott ki, már csak azt kell tennie, hogy ebben a meglévő világban mozgatja ezeket a sikeres karaktereket és kitalál egy plusz csavart, hogy tovább tudja vinni a történetet. Clare-től erre is számítottam, azért vettem bátran kezembe a negyedik részt és éreztem a késztetést, hogy a Mechanikus angyalt is majd a kezembe vegyem, ami az előzmény trilógiának tekinthető sorozat első része. 

  Amilyen izgalmakat a fülszöveg sugallt és amit az írónő neve képviselt bennem, mint egy márkanév, ami garanciát nyújt a jó minőségre azt, sajnos, nem váltotta be a negyedik kötet. A fülszöveg izgalmasabb volt, mint maga a könyv. Amit eddig Clare-től kaptam - alaposan kidolgozott érdekes világ, összetett és szerethető karakterek, folyamatos kalandok, izgalmak és olyan meglepő csavarok, hogy csak tátogni tudtam, jó stílus, kitűnő írásmód - azok most csak halvány lenyomatai voltak önmaguknak. Olyan érzésem volt, mintha nem is Clare könyvét olvasnám, hanem egy rajongó könyvét, ami ugyan hasonlít az eredetire, de közel sem éri utol azt. 

A világ: ugyan nem helyezte más környezetbe a szereplőket, alig ismertem rá a világra. Simon miatt volt koncert egy lepukkantabb klubban, voltak sikátorbeli jelenetek, olcsó és lepukkant bérlakás, egy-két jelenet erejéig megjelent az Intézet is, mégis valahogy más volt. Az előző három részben szinte filmszerűen láttam magam előtt a helyszíneket, éreztem a kukák bűzét, az esőtől és minden más kosztól ragacsos sikátorok baljósságát, az Intézet és a Néma Város furcsaságát, itt viszont ezek eltörpültek, csak oda lettek biggyesztve a helyszínek egy-két mondattal és ennyi. 

Karakterek: nem tudom, hogy ezek kik voltak, mert biztos, hogy nem Clary-vel és Jace-szel, nem is Luke-kal találkoztam a lapokon, mert ők nem ilyenek. Clary eddig pont az a karakter volt, akit szeretni lehet, nem volt nyávogós kis liba, de nem is volt egy kemény csaj, mint Isabelle, hanem egy hihető és mindennapi karakter, akivel lehetett azonosulni és aggódni lehetett a sorsáért. Ő volt a kötetek vezéregyénisége és nem csak azért, mert vele kezdődött el az egész, hanem mert az ő vonala volt a legerősebb. Itt viszont egy tedd ide, tedd oda karakter lett, akinek csak annyi volt a szerepe, hogy folyamatosan aggódjon, siránkozzon a háttérben, mint egy siratóasszony, főszereplőből mellékszereplővé vált. Csak egy statiszta volt az egész sztoriban és ezért haragudtam a leginkább. Jace-ből, a kemény srácból, a harcosból, a pimasz fiúból szintén egy szenvelgő és nyálas alak lett, értem én, hogy a szerelem kifordítja az embert önmagából, de ennyire nem. A főbb jellemvonások, amik azzá teszik az embert/karakter aki, nem tűnnek el ennyire. Simon pedig mellékszereplőből főszereplővé vált és tulajdonképpen ő volt a történet középpontja, de kit érdekel Simon? Engem nem érdekelt és ez okozta a legnagyobb csalódást.

A történet: tudom, hogy nincs új a nap alatt és azt is tudom, hogy minél többet olvasol, annál inkább hasonlóságokat fedezel fel más könyvek között, de Clare-nél meglepett, hogy a jó ötleteket nem úgy használta ki, ahogy szokta, vagy ahogy elvárható lett volna tőle. Néha úgy éreztem, hogy egy Anita Blake kötetet olvasok, néha azt, hogy az Odaátot, a legvégén pedig állandóan a Vampire Knight manga motoszkált a fejemben. Clare világának azonban semmi köze nem volt ezekhez a sztorikhoz, nem is hasonlított semmire, egészen eddig.

  Simonból, aki eddig csak mellékszereplő volt, főszereplő lett és a jó kis vadászos-démonos hangulatból egy vámpír történetté vetkőzött le a könyv. Szerintem nem vagyok vele egyedül, de már halálosan unom és a könyökömön jönnek ki a vámpíros sztorik. Mivel a csapból is ők folynak és már megismerhettünk ilyen, meg olyan vámpírokat, nagyon nehéz egy olyat megírni, amiben ott van az újdonság. Volt már csillogó vámpír, napon olvadó vámpír, vérengző vámpír és szegény, meg nem értett vámpír, volt már szexmániás és aszexuális vámpír, ősi vámpír és újonc vámpír, volt olyan, amelyik az akart lenni, de nem jött össze, volt olyan is, hogy összejött, de már találkozhattunk olyannal is, akit belekényszerítettek ebbe a létbe és próbált újoncként bukdácsolni az életben. Simon ez utóbbi és bevallom őszintén, hogy nem érdekelt. A jó beszólásai megmaradtak, de ő is úgy szenvedett, meg lökdösték jobbra-balra, hogy még maga a karakter sem volt lenyűgöző számomra. 

  Ha már vámpír, akkor be kellett tenni a vámpírtársadalmat, az ő hatalmi harcaikat, egy ősi vámpírt, aki a legek legje, be kellett tenni azt, hogy a vámpírunk küzd a vérszomj ellen, hogy jaj ő kívülálló és ha ez meg ez, megtudja, akkor mit fog hozzá szólni. Mondhatnám azt is, hogy a Bukott angyalok városa helyett a Simon könyve vagy hogy stílusos maradjak a Simon városa címet kellett volna adni ennek a résznek. Nem érdekelt, mégis ezt kellett több száz oldalon olvasnom, miközben más dolgok piszkálták a fantáziámat. Például ki lehetett a gyilkos? Miért öltek Árnyvadászokat? Mi a fene folyik itt? Jace miért olyan furcsa? Még sorolhatnám. Ehelyett Simon így szenved, Clary úgy szenved, a nyomozás áll, vagy ha beindul, olyan hamar léptünk ötről a hatra, hogy nem hittem el. Cassandra Clare-től azt szoktam meg, hogy csűri-csavarja a sztorit, apró nyomokat hint el, a végletekig fokozza az izgalmakat és szinte az utolsó pillanatig nem jössz rá, hogy mi történik a világában, itt viszont mindez elmaradt. Most sem tudtam kitalálni, hogy ki a főgonosz, de az odáig vezető út nevetséges volt. 

  Hiába olvastam el a könyvet még most sem tudom, hogy mi célt szolgált az Árnyvadászok megölése. Kaptam valami magyarázatot, de még ettől sem láttam értelmét. Hiányoltam valami nagyobb pluszt a történetből, amit eddig Clare mindig megadott az olvasónak. Nem használta ki a Néma Városban rejlő lehetőségeket sem. A Néma Testvérek társadalma meggyengült a nagy háború után, elenyésző számban maradtak meg és nem sikerült visszanyerni félelmetes hatalmukat. Ugyan mindezt megemlíti az írónő, de semmit sem kezd vele. Egy őket ért támadás alapjaiban rengetné meg a könyv világát és nagy izgalmakat lehetett volna kihozni belőle. Megemlíti a Szüzeket is, mint a Néma Testvérek mellett létező szervezetet, sokszor elég szájbarágósan (a Ctrl+C Ctrl+V kedvenc billentyűkombinációja volt az írónőnek és nem csak ebben az esetben), de nem értettem, hogy miért. Régebben is megemlítette már őket, de akkor sem kezdett velük semmit és most sem. Semmi jelentőségük nem volt, még mindig nem szerepeltek a lapokon, nem vitték előrébb a sztorit, pedig náluk is ott lenne a lehetőség. Ugyanígy a Klávé szervezete sem kapott hangsúlyt, pedig kíváncsi lettem volna, sőt, arra voltam kíváncsi, mikor a könyvet a kezembe vettem, hogy a háború után, annyi veszteséggel, hogyan áll talpra ez a szervezet. Most még annyi szerepet sem kapott, mint eddig, olyanok voltak, mint a hülye zsaruk a filmekben, mindig akkor érkeztek nagy robajjal, százával, ezernyi fegyverrel, felhergelve, amikor már semmi dolguk sem volt, mert a hőseink közben megvívták a nagy harcot. 

 Visszatérve a vámpírtársadalomra, ha már bele kellett írni a könyvbe Simon miatt, akkor jobb kidolgozást vártam volna. Főszerephez jutott a faj, de amilyen nagy ívvel elindult, olyan mély zuhanás lett belőle. Ennél még a vérfarkasok vonala is érdekesebb volt, pedig nem rájuk volt kiélezve a történet. Kyle, az új szereplő érdekes volt és örültem, hogy vérfrissítés történt, hogy megjelent egy új szereplő, ráadásul szerves részét alkotja a történetnek. 

  Amit nagyon sajnáltam még, hogy a jó kis fantasy vonal ellaposodott és a kötet nagyon a szerelemre éleződött ki. A szerelmi háromszögekkel is már Dunát lehet rekeszteni, de ha valami új csavarral vagy azzal a varázsos plusszal íródik meg, még a mai napig érdekel, de a Simon körül kialakult háromszög nevetséges volt. Egy lúzer figuráról nehezen hiszem el, hogy egy csettintésre ekkora nőcsábász lesz, egyszerűen nem volt hiteles és unalmas is volt ez a vonal. A konfliktus feloldása, a megoldás jól alakult, és az egyik páros nagyon is érdekelni kezdett, hogy mi lesz velük, de Simon továbbra is háttérbe szorul nálam. Valahogy nem tudja magáról levetkőzni a karakter azt a címet, hogy Clary gyerekkori barátja és kész. Nekem ugyanúgy egy mellékszereplő marad, akinek van egy funkciója, de ezen kívül nem érdekel tovább. Sok olyan mellékszereplő van, akikről inkább olvasnék egy teljes kötetet, mint pl. Alec és Magnus vagy Luke. 

  Eddig pont az tetszett Clare világában, hogy tele van rejtéllyel, kalanddal, izgalommal, hatalmi harcokkal, varázslattal, sötét és baljós, mégis van benne báj, a fantasy vonala iszonyatosan erős és mellé betesz egy kis szerelmet, de olyat, hogy örökké lehet vele példálózni. A negyedik részben viszont megfordultak az arányok és minden a szerelemről szólt és arról, hogy emiatt szenvednek a szereplők, míg a fantasy rész elnagyzolt és összecsapott lett. Még Clary édesanyja is bekerült ebbe a szerelmi lavinába, hiszen az esküvőjére készül és egy hisztis menyasszony lett belőle. Jó oka volt rá, hogy kiboruljon, de megint csak nem a karakteréhez méltó szerepet kapott. Ő volt a nebáncsvirág, akit állandóan pátyolgatni kellett, meg vigasztalni és óvni, pedig eddig ő is kiérdemelten viselte az Árnyvadász címet.

 Egyedül a vége jelenetek húzták fel a könyvet, mert azt már sikerült a régi stílusban megírnia, bár a főgonosz körül volt egy-két zavar és kavarodás. Furcsa volt, hogy a nagy-nagy főgonoszt elég könnyen sikerült legyőzni, pedig az a karakter olyan nagyágyú (aki olvasta tudja, kiről beszélek), hogy bőven elbírta volna a három kötetnyi harcot, a Winchester fiúk is több részen át küzdöttek vele, pedig mellettük hasonló nagyágyúk tartották a frontot, még az előző három rész Valentine-ja is tovább kihúzta, ehelyett sikerült egy apró furfanggal legyűrni. Ezt pedig csak halkan jegyzem meg, hogy ez a nagyágyú nem ilyen kényelmes és ostoba, mint amilyennek végig beállította az írónő, nem volt szerencsés egy ekkora kultikus figurához nyúlnia úgy, hogy nem a helyén kezeli a karaktert, hanem Clare-karaktert csinál belőle. 

 Annak viszont örültem, hogy visszahoz egy olyan gonoszt, aki miatt érdemes tovább olvasni a sorozatot és akiben van potenciál, csak reménykedni tudok benne, hogy az ő vonalát már nem fogja annyira elszúrni, mint a többiekét. Nagy ellentmondás volt, hogyha jobban belegondol az ember, ő egy kis hangyapiszok a nagyobb főgonosz ellen, akit pár oldal alatt kivégeztek, így nem értem, hogy mi fog ebből kisülni. Az rendben van, hogy egy akkora kultikus figuránál, mint a főgonosz volt, az írónő megteremt egy még nagyobbat, de az eddigi történetet ismerve, nem nagyobb és nem is lehet az. Ha egy kevésbé erős, de félelmetes főgonoszt választ, akkor sikerülne neki egy mindenki által rettegettet létrehoznia, de én már most a legelején azt látom, hogy nem tudom majd elfogadni. Rengeteg lehetőséget kihagyott az írónő, pedig ott volt mindegyik előtte. A függővégért viszont sok-sok jó pont jár. 

Miért olvasd el? Ha Clare rajongó vagy, kötelező darab. A hiányosságok ellenére, sokkal jobb, mint a többi hasonló könyv a piacon. 

Miért ne olvasd el? Ha az előző három kötet hangulatát meg akarod magadban őrizni, akkor lehet nem kéne elolvasnod, mert egy kicsit lerombolja, de hát aki egyszer belekezdett a Végzet ereklyéibe, az már el is fogja olvasni végig. :)

________________________________________________________________________

Történet: 4/5 pontból

Karakterek: 4/5 pontból

Kedvenc: SPOILER! Lilith, a pokolkutyusok, Sebastian, Alec és Magnus

Tetszett: a vége jelenetek

Nem tetszett: Simon és az ő vonala, az, hogy a beígért nyomozás helyett, semmi se történt

Kiadás: Könyvmolyképző, 2011

Oldalszám: 388 oldal

________________________________________________________________________

Tovább