Ally Condie - Matched: Egymáshoz rendelve

Miért pont ez? Mondhatnám úgy is, hogy Ciceró hónapot tartok, de nem ezért választottam a könyvet, hanem mert a borító nagyon tetszik, érdekelt a fülszöveg, jó kritikákat kapott és mert disztópia. 

Történet: Hasonló alapokon nyugszik, mint a Delírium és más disztopikus művek. A letűnt társadalom után új társadalom jön létre, ahol szintén, mint a többi könyv esetében is, irányítják az emberek életét. Hol fogsz dolgozni, mit tanulj, kit szeress, mit egyél, milyen ruhát hordhatsz, szabadidődben mit csinálhatsz, szóval az égvilágon minden beszabályozott. A Párosító Rendszeren keresztül még a legtökéletesebb társat is kiválasztják, így megspórolható a rengeteg rossz kapcsolat és csalódás, hiszen élből megtalálja mindenki az igazit, de ez nem kötelező, az ember szingli is maradhat, viszont akkor nem lehet gyereke. Az élet egyszerű, nem kell semmiről se dönteni, nem kell annyit tanulni sem, hiszen mindenből összegyűjtötték a száz legjobbat, mint pl. a 100 legjobb vers, zene, mű, festmény, stb. Még az sem okoz problémát, hogy az ember unalmában mit is kezdjen magával, hiszen "kötelező" szabad elfoglaltságok is vannak. Cassia, a főhősnő végre eljutott a saját Párosító Bankettjére, ahol nagy meglepetés érte, hiszen élete párjának, a legjobb barátját, Xandert kapja meg. Mind a ketten boldogok és fellélegeznek, míg nem Cassia otthon megnézi a mikrokártyáját, ami azt a célt szolgálja, hogy az ember jobban megismerje leendő párját, azonban Xander adatai és képe helyett egy másik fiúé jelenik meg a monitoron. 

Vélemény: Végre! Végre egy jó könyv, egy jó disztopikus könyv. Rögtön a Delírium után láttam neki az olvasásának és bár sok hasonlóság van a két mű között, nem foglalkoztam vele, mert a Matched magasan legyőzi a Delírium színvonalát. Itt is elsősorban a szerelem körül forog az élet, mert a fiataloknak, a tiniknek egy nyers disztópiát nem lehet eladni, a kutyát sem érdekelné, de ha szerelem van benne, az már más. Utálok hasonlítgatni, mert igazságtalan és nem fair, de nem tudom szó nélkül hagyni, hogy a Delíriummal ellentétben ez egy nagyon jól megírt könyv, kellő izgalommal, kellő szerelemmel, nagyobb mélységgel és sokkal jobb világkidolgozással. Ez a könyv sokkal jobban a világába rántott, sokkal jobban kedveltem a szereplőket, jobban érdekelt a rendszer is és a karakterek is kidolgozottabbak voltak. 

  Cassia kedvelhető főhősnő, abban a világban átlagosnak számít, nem túl vaskalapos, de nem is lázadó. Elfogadja a Társadalmat, a szabályokat, sőt, izgatottan várja a Párosító Bankettjét, kíváncsi rá, hogy ki lesz a Párja. Hisz a párosító rendszer sikerességében, boldognak látja a családi életét, kiegyensúlyozottnak a magánéletét is, bár néha azért rosszall egy-két dolgot, de ez természetes emberi reakció, ettől volt számomra hihetőbb a karaktere. A kellő időpontban és kellő mennyiségben tárja fel előttünk a rendszer lényegét, a Társadalom életét. Kimondottan tetszett, hogy végre nem arról olvasok, hogy mi történik a suliban, mit vacsorázik, hogyan fürdik, miket írogat a naplójába a főhős, hanem más emberi dolgokat csinál, például játékterembe megy, koncertre jár, virágot ültet társadalmi munkaként, hegyet mászik egy szakkör keretében, emellett van gyakornoki munkája is és a szülei nem csak az idétlen jó tanácsok erejéig vagy említés szintjén jelennek meg, hanem látni a mindennapi életüket is. 

  A könyv legnagyobb erőssége a világ kidolgozottsága és a karakterek. A történet címszó alatt nagyjából leírtam, hogy milyen is ez a világ. Disztopikus, mert a szabad akarat nem létezik, irányított minden, de mégis egy kicsit szabadabb is, mert valahogy a boldogságot is sugallja. A mesterséges boldogságot, ami akár jó is lehetne, ha az emberben nem élne erősen a szabad akarat iránti vágy. Az emberek egészségesek, mert úgy kell élniük, nincs munkanélküliség, mindenkinek lesz munkája, párja és családja, fontos szerepet töltenek be a Társadalomban, szép környezetben élnek, magánéleti drámáik nincsenek vagy csak elvétve, szóval úgy tűnik, hogy ez a rendszer tényleg működőképes, de legfőképp kényelmes. Az embereknek nem kell olyanok miatt aggódniuk, mint pl. magány, éhezés, munkanélküliség, betegségek, halál, unalom, párkeresés, elhízás stb. Cassia tulajdonképpen nem is emiatt lázad fel, sőt, eszébe sem jutna fellázadni, ha nem kerülne hiba a rendszerbe.

  Cassia örül és boldog, hogy a legjobb barátja, Xander lesz a férje, hiszen szereti őt, ráadásul nem is kell elköltözniük a családjuktól, mert a kerületben maradhatnak. Nem is aggódik már az élete miatt, megkönnyebbül, de a hiba miatt kifordul a világ a sarkaiból. Otthon, mikor megnézi a mikrokártyáját, Ky képe jelenik meg Xanderé helyett, amin meglepődik és aggódni kezd, de aztán egy hivatalnok hölgy megnyugtatja, hogy valaki hibázott és már keresik a tettest, Xander a párja, nincs ok az aggodalomra. Cassia egy időre megnyugszik, de aztán mégsem tudja Ky-t kiverni a fejéből, úgy nem is lehet, hogy ismeri és szinte mindennap látja. A szerelmi háromszöggel és egy kis összeesküvés elmélettel megfűszerezve nagyon jó kis történet alakul ki. 

  A könyv inkább érdekes, mint izgalmas, de azért izgalomból sincs hiány, főleg a rejtélyek miatt. Apránként újabb és újabb csavarok jelennek meg, miközben szép lassan megismerjük a világot és a karaktereket, majd egyre jobban feltűnik, hogy ez a boldognak hitt világ nem is olyan boldog.

  A világhoz még pluszban megemlíteném a három színes tablettát, amit mindenkinek magánál kell hordania, ezek közül egyet csak külső utasításra szabad bevenni. Ott van a tökéletes környezet is, ami szintén szabályozott, de ezért ápolt is. Légi vonattal közlekednek, amik pontosan járnak, mindenkit kineveznek egy munkahelyre rögtön az iskola után, ráadásul még a halál is szabályozott. 80 évesen halnak meg az emberek, a családjuk körében, már a halál előtt megülik a tort és szépen távoznak át a túlvilágra. Azonban van sötét oldala is a Társadalomnak, a megtűrt státuszú személyek, akik vagy a civilizáción túl élnek száműzetésben vagy pedig a városban, kapnak ugyanúgy munkát, nekik is vannak tablettáik, csak számos előnyt elveszítenek, pl. nem vesznek részt a Párosító Rendszerben, nem lehet jó állásuk, stb. 

  Ami nagyon tetszett még a könyvben, azok a karakterek. Cassiát kedveltem, nem idegesített, átéreztem, amit ő és meg voltam elégedve a döntéseivel is. Xander kedves srác, nem beképzelt, de nem is szerencsétlen, egy átlagos és rendes fiú. Tetszett a meghitt kapcsolatuk. Ky is kedves és titokzatos, főleg a rejtélyessége fogott meg és volt egy szomorú mélysége is a karakterének. Nagyon tetszett, hogy lassan és egyedi módon bontakozott ki a személyisége és a története, ő érdekelt a legjobban a karakterek közül. 

  Plusz pontok járnak a mellékszereplőkért is. A könyvek legtöbbjében a szülők csak úgy vannak. Vagy akadályozzák a szereplőt a szigorukkal, vagy jó tanácsokat osztogatnak, miközben azt se tudják mi folyik a háttérben vagy pedig meghaltak, esetleg elhagyták a főhőst. Ritkán találkozom olyan könyvvel, ahol szerves részei lennének a történetnek. Itt nem csak egyszerűen a "szülők" voltak, hanem volt saját történetük, életük, konfliktusuk a lapokon, szerethetők  és ráadásul intelligensek voltak. A mellékszereplők közül legjobban Cassia nagyapja fogott meg. Ő még a könyv elején szerepel és nem csak jópofa figura volt benne, hanem az egyik szál elindítója is. Végre nem egy nagymama után sírtak, vagy egy nagynéni után, hanem egy nagyapa után, akik elég ritka karakterek a könyvekben. 

  A szerelmi szál legnagyobb varázsa az ismerkedés lassú és szép folyamata volt. A jelenetek nem voltak túl csöpögősek vagy nevetségesek, hanem érdekesen alakultak és valami báj vette körül az egészet. Nem is csak erre volt kiélezve az egész könyv, nem csak ekörül forgott a sztori, de azért szerves részét képezte. Nagyon várom a második részt már csak a szerelmi szál miatt is.

Miért olvasd el? Az egyik legjobb tini disztopikus könyv, megéri elolvasni. Nagyon jól kidolgozott a világ, érdekes, nincsenek benne unalmas vagy nagyon nyálas jelenetek sem és a karakterek szerethetők. 

Miért ne olvasd el? Ha nem szereted a tiniknek szóló könyveket, akkor nem fog tetszeni, mert bár a világ nagyon érdekes, azért mégiscsak tinik szerepelnek benne, szerelemmel. 

________________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Tetszett: a világ minden aprólékos részletével, a lassan kibontakozó szerelem, a karakterek

Nem tetszett: -

Kedvenc: a nagyapa, a szülők, Xander, de legfőképp Ky

Kiadás: Ciceró, 2011

Oldalszám: 337 oldal 

________________________________________________________________________

Tovább

Lauren Oliver - Delírium

Miért pont ez? Az írónó Mielőtt elmegyek című könyve tetszett, így kíváncsi voltam erre a könyvére, pontosabban trilógiájára is. Másrészt pedig újabban rászoktam a disztopikus művekre, így kétszeres volt az örömöm, mikor a kezembe vehettem a könyvet. 

Történet: Magdalena, becenevén Lena a jövő Amerikájában, azon belül is egy városkában él. Közeledik a tizennyolcadik születésnapja, amit elég szokatlanul fog megünnepelni. Kapni fog egy kezelést, hogy ne tudjon szerelembe esni és egyúttal megkapja élete párját, akivel a társadalom szerint boldogságban fogja leélni az életét. Furcsa ellentmondás nekünk, de nem nekik, abban a világban. A szerelmet betegségnek tartják, halálos kórnak, ezért a tudósok kifejlesztettek egy olyan módszert, amivel meg tudják szabadítani az embereket ettől az átoktól, de ehhez meg kell várni a 18 éves kort, nehogy valami maradandó károsodás érje az embereket. Persze, hogy az utódlás kérdése megoldott legyen, választanak mindenkinek egy párt, aki a statisztikától kezdve a genetikán át minden tényezőt figyelembe véve a legideálisabb társ egy egész életre. Az emberek ilyen irányított világban élnek, elfogadták, megszokták és úgy tűnik, hogy senkinek sincs ellenére a rendszer. Lena azonban elkapja a kórt és kételkedni kezd ebben a rendszerben, annak sikerességében és helyességében.

Vélemény: Szerettem is meg nem is a könyvet. Ha nem disztopikus lenne és nem Lauren Oliver írta volna, akkor inkább elmegyek mellette a könyvesboltban és másik könyvet választok. Érdekes az alaptörténet, de egy kissé túl egyszerű is. A disztopikus műveket az ember nem azért veszi a kezébe, hogy két szerelmes miatt izguljon, arra ott vannak a romantikus könyvek, hanem elsősorban az érdekes és hihetetlen jövőkép és a horrorisztikus világ miatt. Legalábbis engem elsősorban ezért vonz a műfaj. 

  Lauren Oliver ért ahhoz, hogy az emberek érzelmeit szépen írja le és egész jó társadalmi rajzokat is lefest a műveiben, csupa olyan kérdéssel foglalkozik, amivel mi is nap mint nap. A stílusa és az írásmód ugyanúgy lenyűgöző, érdekes tájleírásai vannak és különösen fogalmaz. Maga az elképzelés és az a világ, amit kitalált, nagyon érdekfeszítő volt, de valahol útközben egy kicsit félrebillent a mérleg. 

  Lena tárgyilagosan lefesti, hogy milyen is az a világ, társadalom, amiben él. Megismerhetjük a rendszert, a tényeket, láthatjuk is az ő szemén át, hogy milyen a még kezeletlen fiatalok és a már kezelt felnőttek élete. Minden szabályozott és irányított, a járőrök miatt pedig olykor kegyetlen és drámai az élet. Úgy tűnik, hogy Lena mélyen hisz benne, hogy jó ez így, készül is a nagy napra, amikor betölti a tizennyolcadik életévét. Egy kicsit érzelemmentesnek és hűvösnek tűnik a főszereplőnő, ráadásul vaskalaposnak, ő is azok táborát erősíti, akik foggal-körömmel védik a rendszert és nem tűrnek meg semmiféle botlást. Néha ugyan pedzegetni kezdi az írónő, hogy Lena szüleinek milyen tragikusan alakult a sorsa és ez kihatással van a lány jelenére, de a lázadás mélyen szunnyad benne. 

  A konfliktus tárgya, Alex már a könyv elején megjelenik és egy kicsit felkavarja az állóvizet, de csak egy kicsit, mert utána eltűnik egy időre és megint Lena belső vívódásainál, az emlékeinél, a mindennapi életénél és a barátnőjénél lyukadunk ki. Ez a felállás marad szinte a könyv közepéig. Lena gondolkozik, meditál, fut a barátnőjével, néha információkat csepegtet a világról, egy-két kisebb és valamivel izgalmasabb epizód fűszerezi meg az unalmas hétköznapokat (és oldalakat), néha felbukkan Alex is, majd megint eltűnik. 

  A könyv onnantól kezdve válik érdekessé, hogy Lena szerelmes lesz, tehát elkapja a kórt. Amennyire vaskalapos volt eddig, olyan könnyen adja fel az elveit a szerelemért, gyökeresen és hirtelen változik meg a felfogása, talán túlságosan is gyorsan. Voltam én is szerelmes, elhiszem, hogy az ember lánya (és fia is) megbolondul tőle, de Lena szerelembe esése egy kicsit túl hihetetlen volt nekem a karakteréhez képest. Az nekem nem volt magyarázat, hogy a szülei miatt a génjeiben hordozza a lázadást. De mindezen túlléptem, mert megkedveltem a srác karakterét, így izgultam is értük egy kicsit, ráadásul a disztopikus világ alapkövét a szerelem kiirtása jelenti, így volt célja kettőjük kapcsolatának. 

  Maga a hangulat, ez a nyomott és furcsa hangulat, ami a könyvben uralkodik, nagyon érdekes volt. Elgondolkoztatott, hogy én mit tennék egy ilyen világban, hogyan viselném el, hogy irányítják az életem, hogy kötelező egy kezelésnek alávetnem magam, mellém rendelnek egy párt és utána üveges szemekkel és műmosollyal élném le az életem, mint ahogy a könyv szereplői is. A szerelem kell az emberek életébe és van is benne, az más kérdés, hogy milyen minőségben. Aztán tovább gondoltam az egészet és ekkor jöttem rá, hogy az írónő nem igazán dolgozta ki a tervét, sem a világát. 

  Tizennyolc éves korukig a fiatalok még kezeletlenek, de hogy ne legyen ebből probléma, igyekeznek őket különválasztani és beszabályozni a fiatalok életét: külön járnak a fiúk és a lányok iskolába, kijárási tilalom van, nem érintkezhetnek, sőt, szinte nem is beszélhetnek egymással az ellenkező neműek. Ha egy kezeletlen fiatal beszélget vagy csak a társaságában van egy kezeltnek, akkor az már nem probléma, hiszen úgysem valósulhat meg a szerelem. (Szerintem teljesen mindegy, hogy a másik kezelt vagy sem, a szerelembe eséshez bőven elég, hogy csak egy kezeletlen van, már megtörténhet a baj.) 

  Mindenki ismeri a mondást: a szerelem öl, butít és nyomorban dönt, ezért védekezik ellene a társadalom. Ha nincs szerelem, akkor az emberek nem lesznek betegek, depressziósak, nem lesznek öngyilkosok, vagy gyilkosok, hatékonyan fognak dolgozni, kiegyensúlyozottabb életet fognak élni és mivel mindenki mellé rendelnek egy párt, ezért magányosak sem lesznek. A kezelés tulajdonképpen egy agymosás és csak azért várják meg vele a 18 éves kort, mert a szervezet addig még fejlődésben van, nem is lenne sikeres, amellett, hogy károkat is okozna. Ez Lauren Oliver világának a lényege, de sajnos nem dolgozta ki eléggé vagy ha ki is dolgozta, akkor nem úgy írta meg, ahogy kellett volna.

  A hangulat, az elképzelés jó volt, azonban én hiányoltam elég sok mindent. Ugyan Lauren Oliver megemlíti egy-két szereplő által, hogy sok lázadó van, ők a Veszettek, akik a vadonban élnek, de nem igazán mutatja meg őket, csak említés szintjén szerepelnek. Beszélnek a szereplők lázadásokról is, de ezeknek is csak egy icipici szeletkéjét mutatja meg az írónő (elrejtett internetes oldalak tiltott zenével, meg egy-két tiltott buli, amikből kb. csak pár oldalt olvashatunk). A járőrök kegyetlensége ugyan megmutatkozik két kisebb epizódban (azok a részek kimondottan tetszettek), de túlságosan is könnyen meg lehet tőlük szabadulni. Többet is olvastam volna arról, hogy a kezelés mit is takar, sejteni ugyan lehet, hogy valamiféle agyműtétről van szó, de a sejtésen kívül semmit sem lehet róla tudni. Ez még rendben van, de azt már eléggé furcsállottam, hogy egyik szereplő se kérdezett rá, legalább a konfliktus kedvéért vagy Lena ezen szinte nem is elmélkedett, hogy mit is csinálhatnak pontosan az emberekkel a műtőasztalon. 

  A legnagyobb bajom viszont az elképzelés alapjával volt. Pont abban az időszakban kezeletlenek a fiatalok, amikor a leginkább dolgoznak bennük a hormonok, leginkább ekkor lázadnak, ekkor követik el a legtöbb csínyt és többnyire a szerelem nevében, de ez szinte nem is okozott problémát ebben a világban, mintha az írónő elkerülte volna ezt a témát. Ha ennyi hormontúltengésben "szenvedő" fiatal kezeletlen a sok kezelt felnőtt között, nem hiszem el, hogy ne lennének mindennaposak a lázadások, a szerelmi drámák a fiatalok körében. Hiába vannak szabályok, azok egy szerelmes fiatalnak csak egy kisebb akadályt jelentenek, egy apró bosszúságot, de leleményesen leküzdik. Itt viszont már a fiatalok is olyan tompán és üresen viselkednek, mint a kezelt felnőttek, nincs is köztük szinte semmi különbség. Ugyan látszik, hogy a felnőttek olyan furcsák, de az ember ösztönösen megérzi, ha valami nincs rendben és félni vagy aggódni kezd. Ebben a világban viszont a gyerekek, a fiatalok (ha egyáltalán Lenán kívül látunk mást is) közönyösen viselkednek. Ez túlságosan is hihetetlen. Egy gyereknek már az oviban van szerelme, általános iskolában már pláne, középiskolában meg főleg, sokan már 18 éves korukra többször voltak párkapcsolatban, sírták vizesre a párnájukat egy szakítás miatt, itt viszont semmi se történik velük az égvilágon. Nem hittem el, hogy csak Lena lenne az egyedüli "okos" és szemfüles fiatal, aki ennyire hevesen kételkedni kezd a rendszerben. Igazság szerint az összes fiatalnak kételkedni kellett volna a kezelés előtt, nem magyarázat a közönyükre az, hogy gyerekkoruktól kezdve ezt a mintát látják, mert az emberi érzéseknek és az ösztönnek nincs mintája. 

  Összességében tetszett a könyv és az utolsó 80-100 oldalt végig is izgultam, de nem tudtam annyira komolyan venni, mint más disztopikus műveket. Vannak ennél sokkal jobbak és izgalmasabbak is. Ez egy kicsit összecsapott volt, meg valahogy nem is kötött le, hogy egy lány jobbra-balra szenved, a barátnőjével fut, mosogat, fürdik, meg alszik. Az se nagyon kötött le, hogy Lena, akit nem is sikerült megkedvelnem, azon szenved, hogy szerelmes, de nem lehet az.  Minden könyvben, amiben szerelem van, megtalálható ez a konfliktus, így nagy újdonságot nem jelentett. Egyedül Alex alakja fogott meg és neki drukkoltam, hogy boldog legyen, de Lena nem érdekelt.

   Már maga az alap annyi buktatót rejtett magában, hogy az hihetetlen és a történet bele is bukott ezekbe. Túl sokszor ismétlődtek Lena gondolatai és néha olyan volt, mintha ugyanazokat az oldalakat olvasnám, csak egy kicsit átfogalmazva, sok volt benne az unalmas rész, az izgalmasak meg pár rövidke bekezdésben vagy oldalban lepörögtek. Túl sok kérdésre kimaradt a válasz, a legjobban az zavart, hogy az egyik fő kérdés teljesen elhanyagolt volt, ez pedig maga a kezelés vagy az ettől való félelem. Már csak azért is el fogom olvasni a további két részt, hogy megtudjam, mi is a lényege. Ha azt hozza ki belőle az írónő, hogy ez egy agyműtét, amely során beavatkoznak az agy azon részébe, ami az érzelmekért felelős, akkor toporzékolni fogok, mert egy nagy hülyeség lesz az egész. Ha nincs szeretet, szerelem, akkor nincs gondoskodás, a felnőttek nem lennének képesek felnevelni a gyerekeiket, teljesen érdektelenek lennének, nem lenne család, nem ragaszkodnának még a kirendelt párjukhoz sem és legfőképp nem lenne gyűlölet sem vagy agresszió, amit a járőrök testesítenek meg. Nem követnének el felesleges agressziót, csak robotokként parancsokat teljesítenének. 

Miért olvasd el? Ha szereted az írónőt és ezt a műfajt, akkor el fog szórakoztatni a könyv, de inkább a másik könyvét ajánlom, vagy egy másik disztopikus könyvet.

Miért ne olvasd el? Felnőttként már nem biztos, hogy annyira le fog kötni ez a "szerelmesek vagyunk, de nem engedik, hogy azok legyünk" felállás, mert tulajdonképpen arról szól az egész, hogy Lena szerelmes, de nem lehet az, a többi rész csak egy kis háttér, adalék egy romantikus könyvhöz, ráadásul ehhez mérten eléggé összecsapott.

________________________________________________________________________

Történet: 4/5 pontból

Karakterek: 4/5 pontból

Tetszett: a könyv hangulata

Nem tetszett: az összecsapott és kidolgozatlan disztopikus világ, a sok elvarratlan szál és a sok meg nem magyarázott lényeges tényező

Kedvenc: Alex

Kiadás: Ciceró, 2011

Oldalszám: 408 oldal

________________________________________________________________________

Tovább