Michelle Zink - Prófécia

Miért pont ez? A Ciceró Kiadó könyvei közt bogarásztam, mindig átsiklottam felette, de egy antikváriumi körút során ez is az ölembe hullott, így muszáj volt elolvasnom. :)

Történet: A Milthrope család gyermekei árván maradnak, a nagynénjük veszi őket gondozásba. A gyerekek nemrég vesztették el az édesapjukat, de a gyászt nem igazán tudják megélni, mert az eset után a tizenhat éves Lia csuklóján felbukkan egy különös jel. A lány és ikerhúga, Alice fontos és végzetes szerepet örökölnek egy ősi próféciában, ami még inkább szétválasztja a testvéreket. Lia titokban tartja a szerepét és a csuklóján megjelenő jelet a testvérei és szerelmese, James előtt is. Megpróbálja egyedül meghiúsítani a próféciát és magyarázatot találni szüleinek rejtélyes halálára. 

Vélemény: Többek közt én is meglepődtem, hogy a történet az 1800-as években játszódik, így a kezdetektől fogva mást kaptam, mint amire számítottam. Nem számított negatívumnak ez a meglepetés, mert szeretem a régebbi korokban játszódó regényeket is, de sajnálatomra az írónőnek nem sikerült annyira visszaadni a kor hangulatát, mint másoknak. A ruházkodás, a közlekedési módok és az udvariasság mellett semmi sem érzékeltette a kor másságát, ezek pedig kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy korhű legyen a regény számomra. De ez csak egy eleme a könyvnek, ami nem feltétlenül jelentené azt, hogy rossz lesz tőle.

  A fülszöveg egy izgalmas, kalandos könyvet ígér, tele rejtéllyel és ikrek ellentétével (imádom az ikres sztorikat, főleg, ha az egyik gonosz), de amennyire erős a fülszöveg, annyira gyengének éreztem a történetet, pedig volt benne potenciál. Ellentétes személyiségű ikrek, a jó és a rossz harca, egy különös prófécia, szerelem, rejtélyes halálok, egy különös jel, minden kellék adott volt ahhoz, hogy egy jó minőségű történet szülessen belőle, mégis nekem valami nagyon hiányzott. 

  Általában jó húzás szokott lenni a könyvekben, hogy az ikerpár egyik fele jó, a másik pedig gonosz, de az írónőnek valahogy nem jött össze ez az aduász. Kezdettől fogva tudjuk, hogy Alice a gonosz, ő lesz az egyik legnagyobb akadály a cselekmény során, mégis alig kap szerepet és ha kap is, akkor nem valami egetrengető jelenetekben, Számomra furcsa és ellentmondásos volt a kapcsolatuk, mintha az írónő nem tudta volna eldönteni hogy is alakuljon a viszonyuk. A történet elején Alice jól körülhatároltan gonosz, majd a legjobb testvér, a gyerekkori emlékek szerint is az, majd megint gonosz, de egy pár oldal után már egymás haját fésülgeti a testvérpár idilli hangulatban és ezek a jelenetek követik egymást végig a könyv során. Valószínűleg az volt a cél, hogy az írónő megmutassa, Alice hiába gonosz, azért a testvéri szeretet mindent visz, de csak zavar keletkezett belőle. A testvéri szeretetet egyedül Henry, a kistestvér és Lia között éreztem, holott az ikrek esetében köztudott, hogy mélyebb kapocs van.

  A szerelemi szál is nem megszokott módon volt jelen. Már a történet legelején tudjuk, hogy Lia párja James, aki egy jóravaló fiú és nagyon szeretik egymást. Ennyi, pont. Ennek ellenére nem éreztem a karakterek közötti szerelmet és vonzódást, a közös jeleneteik olyan semmilyenek voltak. Ez még mindig jobb, mintha csak nyűglődnének vagy B kategóriás szerelmi sztorijuk lenne, de ez meg a ló másik oldala. Persze a régebbi korokban nem volt jellemző annyira a nyilvános és őrült szerelmi élet, inkább a visszafogottság volt jellemző, de más könyvekben akkor is vissza tudták adni az érzelmeket és a szerelem vadságát, mint pl. a Büszkeség és balítélet. Ez is egy olyan "kelléke" volt a történetnek, ami benne volt, de olyan sokat nem adott a könyvhöz.

 A prófécia és a rejtélyek, emellett a mellékszereplők már sokkal több pluszt adtak és érdekessé tették a könyvet, de ez kevés volt ahhoz, hogy többször olvasós vagy a "tíz körmömet lerágom az izgalomtól" sztori legyen belőle. Az egész könyvre jellemző volt az ellentmondásosság és a hullámzás. Egy-két jelenet megemelte a történet színvonalát, hogy aztán a következő oldalak teljesen lapossá és érdektelenné tegyék. Nagyon nehezen tudtam magam átrágni a Prófécián, mert alighogy beindult a történet, hamar el is laposodott. Végig csak vártam, vártam és vártam, hogy magával sodorjon az egész, hogy izgalmas jelenetek vagy nagy csavarok és koppanások jöjjenek, de már a könyv végére értem és még mindig nem kaptam meg az áhított katarzist. Szinte végig kiszámítható volt, hogy most milyen csavar fog következni, ki mit fog csinálni, mi lesz a rejtély megoldása és sajnos olvasóként mindig előrébb jártam pár lépéssel, mint maguk a szereplők. Ami nem is lett volna baj, ha közben van egyfajta izgalom, amikor szurkolni lehet, hogy: jajj, tudd már meg te is, amit én, mert kíváncsi vagyok, hogy mit fogsz lépni vagy hogyan vágod ki magad ebből a helyzetből.     

  A szereplők azonban annyira semlegesek voltak, hogy miattuk sem tudtam izgulni, valahogy nem kötött le, hogy mi fog velük történni. Egyedül a kisfiú, Henry sorsa érdekelt, de az írónő csúnyán elbánt vele. Liát akár kedvelhettem volna, mert bár a rejtélyeknél lassabban kapcsolt, mégsem volt ostoba, jólelkű lány és kedves, szereti a családját és a párját, nem idegesítő kis hebrencs figura, mégsem volt annyira kirívó és nagyon szerethető személyiség. Átlagos, mondhatnám azt is, hogy unalmas lány. Alice ezzel szemben igazán gonosz figurára sikerült és sokkal izgalmasabb személyiség, mint a testvére, de elhanyagolható volt a szerepe. 

 Ez egy sorozat indító kötete, ami egyszer elolvasható, de annyira nem nőtt a szívemhez, hogy remegve várjam a következő részeket. Kellemes kikapcsolódás volt, de borzasztóan sajnáltam, hogy az írónő nem hozott ki belőle sokkal többet, pedig minden ott volt előtte ahhoz, hogy egy igazán remek sorozatot hozzon össze. Lehetett volna több csavar és rejtély, a szereplőket jobban meg kellett volna tölteni élettel és érzésekkel, jobban ki kellett volna használni az ikrek közti ellentétet is. Mindez megadta volna azt a pluszt, amit egy fantasytől elvárna az ember.Már megjelent a második rész is, talán ott már javul a történet és az írásmód, így kap még egy esélyt a sorozat. 

Miért olvasd el? Ha szereted a kosztümös regényeket fantasyval keverve, akkor kellemes perceket fog okozni a könyv. A negatívumok ellenére érdekes könyv volt és a történet még fejlődhet a végkifejletig. 

Miért ne olvasd el? Ha izgalmakban bővelkedő, kalandos történetre vágysz, akkor nem ez a megfelelő választás. Továbbá ha nem szereted a régebbi korokban játszódó történeteket, akkor ezt sem fogod kedvelni. 

________________________________________________________________________

Történet: 4/5 pontból

Karakterek: 4/5 pontból

Kedvenc: Alice, Henry

Tetszett: az elképzelés.

Nem tetszett: az írónő egyáltalán nem használta ki a lehetőségeket, amik pedig ott voltak előtte.

Kiadás: Ciceró, 2011

Oldalszám: 322 oldal

________________________________________________________________________

 

Tovább

Catherine Fisher - Incarceron

Miért pont ez? A borító és a fülszöveg párosának estem megint áldozatul.

Történet: Az Incarceron világában visszaforgatták az idő kerekét és a társadalmat 17. századi körülmények közé kényszerítették. Persze a gazdagoknak továbbra is van lehetősége, hogy a technika vívmányait használják, de ezt igyekeznek titokban tartani. Ha mindez nem lenne elég, létrehoztak egy börtönt, az Incarceront, ahol több ezer ember él nyomorban és uralkodó nélkül a saját farkastörvényeikkel. A Börtön egy kísérletnek indult, az édenkertet akarták megteremteni benne, legalábbis a kint élők ezt hiszik. Finn a börtönben van és szabadulni akar, Claudia, a börtönigazgató lánya pedig odakint meg akarja hiúsítani saját esküvőjét, mert nem akar érdekházasságot kötni. Mindketten "börtönben" vannak és a kiutat keresik.

Vélemény: Hű, alig találok szavakat. Életem egyik legjobb könyve volt. Már régebb óta szemeztem a Pongrác Kiadó könyveivel, csak mindig visszatartott az, hogy az ízlésemhez túl gyerekesnek gondoltam az általuk kiadott könyveket, de az Incarceron mellett már nem tudtam elmenni és milyen jól tettem. Gyönyörű a borító, maga az egész könyv, a sztori pedig ugyanannyira minőségi, mint maga a kivitelezés. 

SPOILERES ÖVEZET!

  Volt itt minden, ami egy könyvínyencnek kell: izgalom, mese, kaland, összeesküvés, misztikum, rejtély, még egy mindenki által keresett és üldözött értékes tárgy is volt benne. Az Incarceron egy fantasy-Disney-mese. Amellett, hogy tényleg egy mesének tűnik, elég horrorisztikusra sikerült alkotás. Ötvözi a gyermekmeséket, a 17. századi stílust és a modern kor technikai vívmányait, ami még nekünk sem átlagos. A nanotechnológia ugyan kezd már elterjedni a tudósok körében, de azért a mindennapjainkban még nem terjedt el annyira. 

  Sokszor hallani, hogy nincs új a nap alatt és ez így is van. Az Incarceront is, ha ízekre szedem, nem mondhatnám újnak. Ahhoz viszont, hogy a régi újnak tűnjön és az író sikeres legyen az alkotásával, kell egy stílus és az a képesség, hogy a régieket összegyúrja és új megvilágításba helyezze. Ahogy egyre több könyv jelenik meg, egyre nehezebb újat mutatni, pedig kell, mert nekünk fogyasztóknak, olvasóknak mindig az új kell. Catherine Fishernek ez pedig mesterien sikerült. 

  A történetben nem vacakoltunk azzal, hogy mi az előzmény, elfogadott tényként kellett kezelnünk az idő visszaforgatását és a börtön meglétét. Lépésről lépésre kell gondolkodnunk, hogy az írónő hol rejtett el még egy rejtélyt vagy csapdát és hogy mi sülhet ki belőle. Claudia és Finn szála is érdekes volt, sőt, bosszantott, amikor nézőpont váltás történt, mert az írónő mindig akkor vágta el a történetüket, amikor nagyon izgalmassá vált a helyzet, így egy csomószor csaltam és odébb lapoztam, mert nem bírtam megállni, hogy ne tudjam meg, mi történt. Az írónő végig fenntartotta az érdeklődést és az izgalmat, szinte egyvégtében olvastam végig a könyvet, mert nem lehetett letenni.

  Claudia, a börtönigazgató lánya eleinte úgy tűnt, hogy gőgös és hisztis lány lesz, de meglepő módon mégsem éreztem annak, sőt megszerettem az alakját. Ha volt is benne önzőség, azt meg lehetett érteni. Senki sem szeretné, főleg a modern kor felfogásával, hogy egy érdekházasságba kényszerítsék. A kiszemelt vőlegény, Caspar, az uralkodó fia ráadásul egy komplett degenerált idióta. Így érthető, hogy Claudia minden követ meg akar mozgatni, hogy meghiúsuljon az esküvő még akkor is, ha apjának ez fájdalmat okoz. Szerencsére segítségére van egy Sapient, Jared, aki a tanítója gyermekkora óta. A Sapientek voltak azok a tudósok, akik létrehozták a börtönt. Ők az a kiváltságos réteg, akik nagy tiszteletnek örvendenek a társadalomban és náluk is szemet hunynak afelett, ha modern technikai eszközöket használnak. Jared tudása és Claudia elszántsága halálos fegyver, ha ők el akarnak érni valamit.

  Finn, a börtönlakó fiú érzi, hogy ő Odakintről jött, nem a börtön szülötte, amit bezártak már legalább egy évszázada. Látomások gyötrik egy kinti életről, így ez meggyőzi őt arról, hogy hiába nem mehet senki se ki, se be, ő akkor sem itt született. Az ő oldalán is ott van egy Sapient, Gildas, akinek szintén az a meggyőződése, hogy a kinti világ nem csak legenda, hanem létezik, hiszen történetek keringenek a börtönben arról, hogy valakinek sikerült kijutnia. Fontolgatják, hogy megteszik azt az utat, amit a legenda ír le és megtalálják a kiutat, de akadályozza őket az, hogy egy meglehetősen kegyetlen vezér uralkodása alatt élnek, akinek szüksége van a Látó fiúra és a Sapientre. Finn vértestvére, Keiro sem díjazza annyira az ötletet. Kalandok árán útnak indulnak, de abban az útban nincsen köszönet.

  A sztori többi részéhez el kell olvasni a könyvet, mert annyi csavar és meglepő dolog van benne, hogy az hihetetlen. Persze, egy-kettő kiszámítható, a nagy csavarra már a könyv közepén rá lehet jönni, de ha Fisher a második részre megtartotta jó szokását, akkor úgy átvert, ahogy csak lehet. Remélem, hogy így tett és akkor minden tiszteletem az övé. 

  Az újdonságot ebben az esetben is az jelentette, hogy a régit úgy gyúrta össze az írónő, hogy újnak tűnjön. Az eltűnt herceg, az érdekházasság, az uralkodói harcok és az összeesküvések már ismerős momentumok a mesék és történelmi művek világából. A nanotechnológia, a furcsa szerkezetek a sci-fi világából. Sőt, mini világokkal már Swift Gulliverjében és a Horton című mesében is találkozhattunk. A börtönkísérlet, egy új sajátos társadalom létrejötte sem újdonság. Az sem, hogy egy építménynek mesterséges intelligenciája van, ami valamitől meggajdul és teljesen emberi lesz. A folyosókon lévő csapdákat és főleg a vége felé a falat és benne a réseket biztos, hogy a Kocka című horror filmekből vette át az írónő. Mégis, ahogy mindezt, a látszólag eltérő dolgokat összekeverte, na az volt a nagy munka. Minden szálat, a karaktereket és a világot is olyan alaposan kidolgozta, hogy szívesen belenéznék az írónő fejébe, hogy mi is lehet ott. 

  Még a történeten belül is kitalált egy másik történetet, Sapphique legendáját. Az írásos legenda egyes részeiből idéz a fejezetek előtt, amik külön fokozzák a rejtélyeket és az izgalmakat. A második kötet címe is a Sapphique lesz, amiben remélem, hogy találkozhatunk még a legendával. Alig várom, hogy elolvashassam a második részt és végre megtudjam, hogy mi a fene is történik az Incarceron világában, mert válaszokat ugyan kapunk, de az kevés és pár elvarratlan szál még maradt. Hamarosan film is készül belőle és biztos vagyok benne, hogy nagyon látványos lesz.

Miért olvasd el? Ha szereted a kalandos, rejtélyes, furcsa és izgalmas történeteket, akkor imádni fogod az Incarceront. Minden korosztálynak lenyűgöző olvasmány.

Miért ne olvasd el? Ha nem szereted a sci-fi és a fantasy világát, akkor nem fog érdekelni a könyv.

__________________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 5/5 pontból

Kedvenc: Jared (Claudia tanítója)

Tetszett: a sok rejtély és izgalom, a varázslat, ami a lapokból árad

Nem tetszett: ha a herceg kiléte nem változik, akkor nagyon gyengére sikerült az a szál, mert nagyon hamar kitalálható volt.

Kiadás: Pongrác Kiadó, 2011

Oldalszám: 537 oldal

__________________________________________________________________________

Tovább

Laurie Halse Anderson - Jégviráglányok

Miért pont ez? Már a megjelenés óta vágytam a könyvre, mert nem egy átlagos témát dolgoz fel. Az írónő Hadd mondjam el című műve is nagy sikert aratott (bár még nem volt szerencsém ehhez a könyvéhez, egyszerűen nem lehetett kapni, amikor kerestem), így maga a szerző személye is garancia volt arra, hogy ez egy jó könyv lesz.

Történet: A 18 éves Lia elvált szülők gyermeke és anorexiás. A történet fő szálát a betegsége adja és ez alapozza meg a könyv komor hangulatát. Miután kikerül a kórházból/intézetből, ahová súlyosan életveszélyes állapotban vitték be, a lány családja azt hiszi, hogy minden rendben lesz. Annak ellenére hisznek ebben, hogy Lia régi legjobb barátnőjére (aki bulimiás volt) holtan találtak egy motelszobában. Persze az ördög sosem alszik, nemcsak a halál miatt, de Lia betegsége miatt is bennük él az örökös félelem és aggódás a remény mellett. A könyv egy anorexiás lány fejébe kalauzol el minket és nem ereszt.

Vélemény: Nemcsak a borító, de a történet is gyönyörű, ha szabad ilyet mondanom, hiszen egyben nagyon megrázó és tragikus is. Lia végig szenvedni az életét a betegsége miatt, amiből úgy érzi, hogy nincs menekvés. Ugyan én nem voltam anorexiás, de az írónő annyira hitelesen át tudta adni a betegség szörnyűségét, hogy éreztem, amit Lia érezhetett, illetve, hogy mit érezhetnek az anorexiában szenvedők. Gyönyörűen fogalmazott, rengeteget lehetne idézni a könyvből. Egy kicsit Sylvia Plath utóérzésem volt, nála találkoztam előtte ilyen szép gondolatokkal. 

  Lia belső gondolatai és érzései teljesen magukba szippantottak, néha volt olyan érzése vagy gondolata, ami miatt nagyon közelinek éreztem a karaktert. Itt már nem is arról volt szó, hogy Lián akkora volt a társadalmi nyomás, hogy mindenáron le akarjon fogyni, hanem valami átkattant benne és elvesztette a realitásérzékét. Olyan hihetetlen súlyokat akart elérni, ami megdöbbentő volt számomra. 18 évesen annyit szeretett volna nyomni, mint egy 6-7 éves gyerek, majd annyit, mint egy tojás, végül teljesen el akart fogyni, meg akart szűnni létezni, mintha azzal megszűnne minden problémája. 

  Konkrétan nem volt megnevezve az ok, hogy Lia miért is lett beteg, nem is ez volt a történet lényege, hanem az, hogy milyen, amikor már bekerültél ebbe az ördögi körbe, kiszállnál, de nem tudsz, aztán már nem is akarsz. Lia megmakacsolta magát és nem hallgatott már a szép szóra. A betegségről nem fogok bővebben írni, mert igencsak hosszú lenne a bejegyzés, mindenki utána tud nézni, azt viszont fontos megjegyezni, hogy az anorexiában szenvedő beteg még akkor is kövérnek látja magát, ha már a bordái is kint vannak, nem azért nem eszik, mert fogyókúrán van, hanem azért mert súlyos bűntudata van, ha az étel a szervezetébe kerül, más síkon éli meg a táplálkozást, mint egy átlag ember. Az alultápláltságnak pedig számtalan negatív hatása van, itt az egyik legfontosabb az volt, hogy megszűnik a koncentráló képesség, ami miatt Lia is bajba került, akár meg is halhatott volna.

  Már maga a betegség, így a történet is elborzasztó, mégis olyan szépen, könnyedén és hatásosan sikerült Andersonnak megírnia, hogy az embert másképp érinti meg, mint egy dokumentumregény vagy egy tanulmány, vagy pedig egy hatásvadász ponyvaregény. Amellett, hogy Lia mindennapi küzdéséről olvasunk, itt-ott megjelenik az is, hogy a család, a körülötte lévő emberek hogyan élik meg a lány betegségét és hogyan próbálják kezelni. Sajnáltam Liát, hogy nem tudja magát elfogadni, meg akar szűnni létezni, hogy a gondolatait más sem teszi ki, csak az, hogy éhes, de nem ehet, mert az rossz és akkor ő is az, hogy ettől csúnya és kövér, hogy nem lehet őt szeretni. Szinte csak ezekre tud koncentrálni és a kalóriák számolására. Emellett viszont sokszor dühös is voltam rá, főleg akkor, mikor a családjával került interakcióba. Dühös voltam, mert Lia önző volt. Nem gondolt arra, hogy milyen példát mutat a testvérének, nem gondolt másra, csak saját magára. Persze erről ő nem tehetett, nem szándékos volt az életvitele, de jól ki lehetett érezni, hogy a család tehetetlen, nem tud változtatni a tényeken, nem tud segíteni Liának, akármennyire is szeretné. Talán a mostohaanya volt az, akin keresztül kibukott, hogy Lia betegsége teher a család számára.

  Eleve egy tinit nevelni nagy kihívás lehet, főleg, hogyha sokszor bajba keveredik vagy beteg. Lia betegségével járt az is, hogy rengeteget hazudott és apró trükkökkel próbálta átverni maga körül az embereket a súlyával kapcsolatban. Párszor el is kódorgott, a koncentráló képesség hiánya miatt életveszélybe is sodorta magát majdnem, ráadásul vagdosta is magát. A fizikai fájdalmat állítólag könnyebb elviselni, mint a lelkit, így Lia ebben látott enyhülést, még ha csak egy rövid időre is. Úgy érezte, hogy a bőre alatt lévő rosszt ezzel útjára engedheti. 

 Liát egy kicsit kizökkenti a mindennapi mókuskerékből, hogy meghal a barátnője. Tudni akarja, hogy pontosan mi történt vele, miért halt meg. Néha úgy érzi, hogy barátnője ott van vele és társalognak. Furcsa módon állt a barátnője halálához, mert inkább kíváncsi és megkockáztatom, hogy irigy volt rá, hogy neki sikerült súlytalanná válnia. Már csak pár grammnyit nyom a lelke valahol. 

  Miután a könyvet elolvastam, döbbenten ültem pár percig. Hallottam már sokszor az anorexiáról, egy időben tele volt vele a sajtó, sőt, már "gúnyolódásként" is elterjedt a fiatalok körében és a modellek világában, mint negatív jelző. Tény, hogy a média sokat tehet arról, hogy a lányok/nők többsége nem tudja magát elfogadni és "terjedni" kezd a betegség, de valójában sokkal összetettebb háttere van. A könyv elolvasása után már nem Liára voltam dühös, hanem a világra, hogy ennyire hatással tud lenni az emberek magánügyeire, belső világára a fogyasztói társadalom. A nők többsége fogyókúrázik (a többi el tudta magát fogadni úgy, ahogy van vagy pedig vékony alkatú és hízni szeretne), én is mindig fogyókúrázok, ha kell, ha nem és én is eljutok arra a pontra néha, mint Lia. Egyik nap örülök a fogyásnak, másik nap pedig még kövérebbnek látom magam a tükörben, mint voltam és ez akkor is igaz, hogyha elértem a "versenysúlyomat". De ezek után másképp fogok tekinteni a fogyókúrára, teszek a fogyasztói társadalomra, mert Lia élete, az anorexiások élete egy pokol, sőt, néha rosszabb is annál. 

  Külön köszönet jár a Ciceró Kiadónak, hogy kiadta magyarul a könyvet. Hiányzott, hogy a sok fantasy és a mondvacsinált tiniproblémák mellett egy komoly témáról olvashassak, remélem, hogy a jövőben is megörvendeztetnek pár ilyen könyvvel.

Miért olvasd el? A fogalmazás egyszerűen gyönyörű, már csak ezért is érdemes elolvasni. Ha foglalkoztatnak a hasonló témák vagy kimondottan az anorexia, akkor a könyvnek kezedben a helye. Szerintem kitűnő példával szolgálhat az olyan lányoknak, akik nem tudják magukat elfogadni és kacérkodnak az anorexia gondolatával. A szülőknek is tanulságos olvasmány lehet, hogy még időben fel tudjanak figyelni rá, ha a gyermekük beteg. 

Miért ne olvasd el? Ha elborzasztanak a lelki bajokkal foglalkozó könyvek vagy nem bírod a vért, akkor kiborító olvasmány lenne számodra. Nem éppen jó hangulata van a könyvnek, így csak akkor ajánlott olvasni, ha kiegyensúlyozott lelkiállapotban vagy. 

_________________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Elijah

Tetszett: az egész!

Nem tetszett: -

Kiadás: Ciceró, 2011

Oldalszám: 277 oldal

_________________________________________________________________________

Tovább

Cassandra Clare: Pokoli szerzetek - Az angyal

Miért pont ez? Szerintem nem kell túlmagyaráznom. Clare írta, a Végzet ereklyéi sorozat előzménye és steampunk!

Történet: A tizenhat éves Tessa Gray elhagyja szülőhelyét és kiköt Angliában Viktória királynő uralkodásának idején. A megérkezésétől kezdve veszélyben van az élete, de ez nem is csoda egy olyan világban, ahol démonok, boszorkánymesterek és egyéb lények rohangálnak szabadon. Tessa menedékre talál az Árnyvadászok között. Az életveszély mellett azonban utoléri őt a szerelem is, ami csak bonyolítja a helyzetet. 

Vélemény: Sajnos, elég ritkán szaladok bele olyan könyvbe vagy könyvsorozatba, amitől konkrétan még enni is elfelejtek. A Végzet ereklyéi sorozat viszont pont ilyen volt, egészen a negyedik kötetig. A Bukott angyalok városa csalódás volt, de bízom abban, hogy visszatér a régi Clare-stílus. Amíg az ötödik kötetre várunk, addig itt van az előzmény trilógia első része, ami szerencsére már jobban sikerült darab.

  Ha felépítenek egy jó alapvilágot, akkor már csak a sztorit kell csavarni és a szereplőket megtartani, jobbra-balra mozgatni. Clare ezt is tette, az Árnyvadászok világára alapozott ebben a kötetben is, hiszen ezért előzmény, de sok hasonlóságot nem kell keresni a Pokoli szerzetek és a Végzet ereklyéi között, mert másabb. Kíváncsi voltam, hogy Clare hogyan tudja áthelyezni a jól kidolgozott világát egy másik korba és egy másik műfajba, ha a steampunkot más műfajnak tekinthetem. 

  Bátran kijelentem, hogy Clare nagyon jól megoldotta a feladatot. A modern kor világából elég nehéz lehet átvinni egy történetet egy olyan korba, amikor még nem is élt az ember. Fogalmunk sem lehet róla, hogy milyen lehetett akkor az élet, de a tanult dolgok alapján azért el tudjuk képzelni a viktoriánus kort. Clare-nek sikerült éreztetnie a ködös London hangulatát, a kor sajátosságait (pl. öltözködés) és jól bánt a női és férfi szerepekkel is. Tessa többnek tűnt tizenhat évesnél, okosabb és talpraesettebb is volt, nem egy tini, hanem egy igazi nő. Ezt az érzést az is erősítette, ahogy a férfi szereplők bántak vele, egy igazi hölgynek tekintették. Will persze a maga szemtelen módján tette ezt. 

  Ugyan a történet csak nagy vonalakban hasonlít a Végzet ereklyéire az Árnyvadászok miatt, egyébként nem. Más kaliberű a főgonosz, máshonnan indul a konfliktus és a megoldandó problémák is másabbak. Érdekes volt a történet, de egy kicsit sajnáltam, hogy Clare itt érezhetően gyengébben bánt a rejtélyekkel, mint a Végzet ereklyéinél. Elég sok rejtély előbb kiderül számunkra, mint a szereplők számára és ez bosszantó is lehetne, de a stílus és a hangulat miatt nem foglalkoztam vele annyira. Azért remélem, hogy a sztori fogja "vinni" a sorozatot nemcsak a hangulat, de ez majd kiderül, ha megjelennek a további részek.

  A karaktereket vegyesen szerettem és utáltam. Tesst sokkal jobban kedveltem, mint annak idején Claryt, Tessa felnőttebb és talpraesettebb. Míg Claryn érezni lehetett, hogy tini, addig Tessán nem. Én végig úgy érzetem, hogy minimum 19 vagy 20 éves. Persze Tessának más is a szerepe, mint Clarynek volt, más korban is él és jobban magára hagyatott. Will nekem is egy az egyben Jace volt, mégsem tudtam jobban megszeretni. Jace alap, őt nehéz überelni. Aki viszont nagyon a szívemhez nőtt, az a szerelmi háromszög egyik csúcsa, Jem. Jem alakja újdonság volt, őt nem tudom kihez hasonlítani. Nemcsak a sorsa, de maga a személyisége is egy színfolt volt a történetben és nagyon remélem, hogy nem történik már vele több tragédia. 

  A többi árnyvadász közül Henry volt a legmulatságosabb, tipikusan az őrült professzort testesítette meg. A többiek viszont nem hagytak bennem annyira mély nyomot. Ettől függetlenül jó volt olvasni az előző generációról, akiknek a leszármazottairól szól a Végzet ereklyéi sorozat. Magnus Bane pedig maga volt a kellemes meglepetés, igazság szerint elbírta volna a könyv, hogyha még többször felbukkan és bővebben láthatjuk a múltbeli életét. 

  Szerencsére a történet másságának híre már előbb utolért, mielőtt a kezembe vehettem a könyvet, ráadásul a steampunkért is rajongok, így hogyha elvonatkoztatok a Végzet ereklyéitől, akkor nagyon jó volt a könyv, de Clare nem tudta magát túlszárnyalni. A történet csavarossága gyengébb volt, kevésbé tűnt mozgalmasnak a könyv, kevésbé tudott a fotelhez szegezni, ráadásul mintha a szereplők is kevesebben lettek volna. Henry, Tessa és Jem alakja újdonság volt, de Will szinte Jace másolata, a többi karakter pedig nem volt annyira erős. Jobban érdekelt a Végzet ereklyéiben lévő mellékszereplők sorsa, mint itt, talán itt nem is volt annyira kidolgozott hátterük. Hiányzott a hatalmas nagy konfliktus is a háttérből, nem látom magam előtt azt a nagy vezérfonalat, ami továbbviszi a sorozatot, inkább kisebb elvarratlan szálak vannak. A szerelmi szál is kevésbé foglalkoztatott, mint a Végzet ereklyéiben, ugyan itt is csak kialakulóban vannak az érzelmek, mégsem érzetem azt a nagy feszültséget. Hiányzott a nagy csavar is, ami a Végzet ereklyéire jellemző volt, ettől függetlenül várom a következő részeket, mert Clare világából sosem elég. 

Miért olvasd el? Ha Clare rajongó vagy, kihagyhatatlan. Ha szereted a steampunkot vagy még csak ismerkedni szeretnél a műfajjal, akkor nagyon jó választás a könyv. A Végzet ereklyéitől függetlenül is olvasható és élvezhető, mert a történetek között csak az Árnyvadászok léte hasonló. 

Miért ne olvasd el? Szerintem nagyon is érdemes elolvasni, egy ok van, ami miatt nem ajánlom: ha nem szereted a steampunk stílust, akkor nem fog tetszeni ez sem. 

_______________________________________________________________________

Történet: 5/5 pontból

Karakterek: 5/5 pontból

Kedvenc: Jem, Henry, Will

Nem tetszett: a történet kevésbé volt csavaros, mint azt Clare-től elvártam.

Tetszett: a steampunk stílus, a könyv hangulata és az utánozhatatlan világ.

Kiadás: Könyvmolyképző Kiadó, 2012

Oldalszám: 472 oldal

_______________________________________________________________________

Tovább

Kendare Blake - Vérbe Öltözött Anna

Miért pont ez? Ősszel már olvastam angolul és imádtam a könyvet. Mikor megtudtam, hogy az Ünnepi Könyvhétre (június 7-11.) a Geopen Kiadó megjelenteti magyarul, számolni kezdtem a napokat, de szerencsére nem kellett sokáig várnom, ugyanis lehetőséget kaptam rá, hogy még a megjelenés előtt elolvashassam.

Történet: Cas Lowood (szellem)vadász, mint ahogy az apja és a felmenői is azok voltak. Cas-nek meghalt az édesapja, amikor a fiú kicsi volt és megörökölte tőle azt a kést (athame), amivel el lehet pusztítani a szellemeket. Innentől kezdve Cas az édesanyjával, aki boszorkány, a macskájukkal, Tybalttal, aki képes érzékelni a szellemeket, körbeutazza az országot, hogy "megölje" az ártó lényeket. Egy nap új városba érkeznek, ahol Cas aktuális "feladata" van, Vérbe öltözött Anna. A fiatal lányt még 1958-ban ölték meg, de a gyilkos büntetlenül megúszta tettét. A városban sok pletyka kering arról, hogy Anna rengeteg embert megölt az évek során, szinte mindenkit, aki betévedt a régi házába, ahol a családjával élt. Cas próbál beilleszkedni a városi életbe, hogy minél többet kiderítsen Annáról, mert a lány erősebb és másabb, mint a többi szellem, akivel Cas eddig találkozott, ráadásul Anna valamilyen oknál fogva megkíméli a fiú életét. 

Vélemény: Titkon mertem csak remélni, hogy a Vérbe öltözött Anna egyszer meg fog jelenni magyarul, a kívánságom teljesült is, így most abban reménykedem, hogy egyszer meg is fogják filmesíteni. Ugyan már egyszer olvastam angolul, kíváncsi voltam rá magyarul is, hiszen mégiscsak másabb a saját anyanyelvünkön megismerni egy történetet. Cseppet sem csalódtam, hiszen a fordítás nagyon igényes lett, erősen érződik benne a szépirodalmi beállítottság, ráadásul a könyv hangulatát is sikerült egy az egyben megőrizni. A szleng eleinte kissé furcsa volt, mert finomított rajta Bíró Júlia, a fordító, de hamar meg lehetett szokni és így még jobban is illett a történethez. A könyv titka a borítón túl (az eredeti borítóval fog megjelenni szerencsére) az "Odaátos" hangulat. A szellemek mellett Cas karaktere az, ami nagyon emlékeztet a filmsorozatra. Cassio olyan, mint Sammy és Dean összegyúrva, ráadásul tinédzserként.  A sorozatbeli történethez azonban semmi köze sincs, nem annak a másolása. Nagyon hasonló hangulatot ad vissza, fűszerezve egy csipetnyi bájjal, finomsággal és persze boszorkánysággal.

Filozófusok, vallások, kóklerek és szinte mindenki a világon vitatkozott, elméleteket gyártott vagy csak  elgondolkozott már azon, hogy a szellemek milyenek is lehetnek, léteznek-e, ha igen, akkor tudnak-e nekünk ártani. Filmek, írók és egyéb művészek is előszeretettel használták a szellemalakokat, legfőképpen félelmetes karakterekként, az évtizedek során pedig már különböző fajtájuk is kialakult. Egy a közös bennük, hogy félünk tőlük. Blake könyvében az a típusú szellemalak él, amelyik képes fizikailag is ártani, tárgyakat mozgatni, sőt még ölni is. Cas pedig azzal foglalkozik, hogy megakadályozza őket abban, hogy embereket pusztítsanak el.  

  A könyv rögtön Cas egyik "munkájával" kezdődik és ez a kis epizód már az elején meggyőzött, hogy jó lesz ez a könyv. Cas kedvelhető, szarkasztikus (imádom, ha egy pasinak szarkasztikus humora van), laza és jó abban, amit csinál. Édesanyjával, aki boszorkány arra az életmódra rendezkedtek be, hogy városról városra járnak és elpusztítják a gonoszt, így Casnek sosem adatott meg az, hogy barátai legyenek vagy esetleg szerelembe tudjon esni. Érdekes volt olvasni a dilemmáját, hogy egyáltalán hiányzik-e neki mindez. Mindenáron azon van, hogy az apja méltó utódja lehessen és minél több szörnyeteget küldjön át a másvilágra, ezzel együtt viszont nem fér meg az állandóság. 

  Onnantól kezdve, hogy a városba érnek, amit körbeleng Vérbe öltözött Anna legendája, Cas élete megváltozik. Nemcsak a munka bizonyul nehezebbnek a többihez képest, hanem a fiú is elkezd kinyílni. Eddigi életében mindig zárkózott és hideg volt, nem akart emberi kapcsolatokat kiépíteni, hiszen napokon belül mindig tovább kellett állnia, ebben a városban viszont olyan emberek veszik körbe, akikhez kötődni kezd és akik segíteni is tudnának neki abban, hogy az apja gyilkosát megtalálja. Anna igencsak feladja a leckét Casnek, így a fiú kénytelen szokatlanul sok időt eltölteni a városban és segítőket gyűjteni maga köré.  Ennek köszönhetően egyik mellékszereplő sem volt felesleges és nem azt a célt szolgálták, hogy több legyen a szószám vagy csak jelezzék, hogy van élet a városban. Mindegyiknek megvolt a maga kulcsfontosságú szerepe a történetben. A legtöbb karaktert szerettem, volt azonban olyan, akit nagyon utáltam, de szerencsére megkapta a magáét, bár eléggé lesokkolt az a jelenet. Meglepődtem, hogy az írónő mert így bánni a karaktereivel, hiszen elsősorban tinédzsereknek szóló könyvről van szó, de pont ettől a merészségtől volt meglepő és kiszámíthatatlan.

  Édesanyja részéről a szellemek mellé kapunk egy kis boszorkányságot is, a furcsa fiú, Thomas és annak nagyapja részéről pedig ízelítőt a voodoo-ból. Thomas karaktere is érdekes volt. Kívülről egy egyszerű fiú, aki állandóan céltáblaként szolgál az iskola menőinek, de fontos tulajdonságai vannak a képessége mellett: hűséges, kiáll a szerettei és a barátai mellett és legfőképpen őszinte és igaz barát tud lenni. A nagyapja egy kicsit Bobbyra emlékeztet az Odaátból, keveset szól, de akkor nagyon meg tudja mondani a véleményét és sokkolni tudja a közönségét. Blake nagyon jól ötvözte a szellemek, a voodoo és a boszorkányság világát, nemcsak megfértek egymással, hanem egymás szerves részei is voltak. Cas-nek szüksége is volt erre a segítségre, hiszen Anna más volt, mint a többi "egyszerűbb" szellem.

  Felnőtt fejjel, rengeteg horror és fantasy után már nem szabadna félnem a sötétben, de mindig találok olyan műveket vagy alkotásokat, amik néha ki tudnak hozni a sodromból és hirtelen nagyon messzire kerül a konyha a szobámtól. Kész horror kijutni egy pohár vízért. Ez a könyv is beállt a sorba, hiszen annyira érzékletesen ír az írónő, hogy magam előtt láttam minden borzadályt, az olajos és sötét szemeket, a vékony bőrön átütő vérereket és még sorolhatnám. A szellemek olyanok, amilyennek lenniük kell egy jó kis horrorhoz: félelmetesek, erősek, szörnyű képeket mutatnak a halálukról, illúziót keltenek, szóval az emberre hozzák a frászt. Blake szellemalakjai szinte megelevenedtek előttem és beszippantottak a könyvbe, szívesen látnám őket filmen is Cassel egyetemben.  

  Cas egész életét megismerhetjük visszaemlékezésekből, gyakran tér vissza gondolatban az édesapjához és a gyerekkori emlékeihez. Nem tud belenyugodni, hogy az apja milyen módon halt meg és abba sem, hogy a "tettes" még mindig odakint van valahol. Ez sarkallja őt arra, hogy minél hatékonyabban és gyorsabban tudjon szellemeket levadászni, de hamar rá kell jönnie, hogy a szellemeknek több fajtája létezik és nincs mindegyikre felkészülve, mint pl. Annára sem. 

  A könyv másik vonzereje a borzongató hangulatán kívül, Anna és az ő története. Anna nem hazudtolja meg a legendát, könyörtelenül öl Cas előtt is, a fiút mégsem bántja. Cassio újra és újra nekiveselkedik, hogy végezzen Annával, de nem jár sikerrel. A fiú egyre csalódottabb lesz, hogy nem tudja megölni Annát és bosszantja, hogy a szellemlány úgy játszik vele, mint egy labdával, de közben kialakul egy furcsa kapcsolat is közöttük és Cas elbizonytalanodik. Mi van akkor, hogyha Anna nem szándékosan öl? Mitől másabb ő, mint a többiek? És miért érez iránta máshogy, sőt egyáltalán miért érez iránta bármit is a gyűlöleten kívül? Nem szabadna, hogy az érzelmei befolyásolják őt, ráadásul egy szellemről van szó, akit el kell pusztítania. Cast mégis lenyűgözi Anna és bár tisztában van vele, hogy egy gyilkológép és nem lehet őt feltámasztani sem, ennek ellenére segíteni akar rajta. 

  Az egyik kedvenc regénybeli párosaim lettek, pedig nem is volt nagy hangsúly a szerelmi szálon, mégsem lehet szó nélkül hagyni. Ebbe a horrorvilágba, a sok rémisztő lény mellé olyan könnyed bájjal sikerült Blake-nek belecsempésznie ezt a kisebb szálat, hogy emlékezetes lett a kapcsolatuk és kedvenceimmé váltak. Cast már eleve a stílusa miatt imádtam, de meglepő módon Annát is nagyon megkedveltem, a női szereplőket általában nem szoktam. Akkor szerettem meg igazán, mikor a halálának körülményeire fény derült. Nem prózai oka volt a halálának, nem vízbefulladás vagy hasonló esemény áldozata lett, hanem nagyon is tragikus körülmények vezettek el odáig. Mindkét szereplő érezhetően fiatal, de megkeseredett fiatal, így drukkoltam, hogy a két elveszett lélek egymásra találjon annak ellenére, hogy Cas előtt még ott áll az élet. Mivel Cas ember, Anna pedig szellem, nagyon megdolgoztattam az agytekervényeimet, hogy miként is lehetne összehozni a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" részt, de nem sikerült. Bízom abban, hogy az írónő kitalál valamit - ha egyáltalán még lehet -, mert az ő kapcsolatukat nagyon szépnek találtam. Nem pillanatok alatt alakult így a viszonyuk, mert Cast mindvégig foglalkoztatta Anna alakja és lassan ismerte fel, hogy másként érez. Volt bennem egyfajta hiányérzet is, úgy érzetem, hogy ez még nem teljesült be igazán és csak remélni tudom, hogy egyszer ez megtörténik.

  A könyv vége felé kiderül, hogy itt sokkal többről van szó, mint Vérbe öltözött Annáról, így nagyon várom a második részt. A legtöbb szálat elvarrta az írónő, de kettőt nyitva hagyott, ami előre viszi a történetet. Ha a szerelmi szál nem is oldódik meg, akkor is imádni fogom a sorozatot, mert az Odaátos hangulat, az írónő stílusa, Cas alakja, a szellemek ábrázolása és a szarkasztikus humor viszik a prímet. 

Ui.: Nem kedvelem annyira a macskákat, de Tybalt után elismerem, hogy nem árt, ha van egy a háznál. :)

Ui.2: a borító még mindig gyönyörű. *sóhaj*

                       Ezúton is köszönöm a könyvet a Kiadónak!

 

Miért olvasd el? Ha szereted a borzongató, sötét hangulatú és "vadászós" könyveket, akkor ne hagyd ki. Ha egy kicsit keményebb szellemes könyvre vágysz, ami a horror szintjén mozog, akkor ezt válaszd. A szellemalakokat végre normálisan tudta kezelni egy könyv, úgy, hogy közben nem ment át B kategóriás horrorba. Odaát-rajongóknak kihagyhatatlan darab!

Miért ne olvasd el? Ha egy limonádé fantasyra vágysz, akkor ez nem ajánlott, mert sokkal hátborzongatóbb.

_________________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Anna és Cas

Nem tetszett: hogy rövid a könyv. :)

Tetszett: A sötét, horroros hangulat, a szellemek ábrázolása, a nehéz témák és az, hogy fiú volt a főszereplő.

Kiadás: Geopen Kiadó, 2012

Oldalszám: 288 oldal  
_________________________________________________________________________

Tovább

Meg Cabot - Elhagyatva

Miért pont ez? Kivételesen nem a borító, hanem a fülszöveg miatt szereztem meg, ráadásul a Ciceró adta ki, ami nálam már egy plusz pont. A könyveikben eddig nem csalódtam.

Történet: Pierce édesanyjával Isla Huesos-ba költözik a szokásos okból, hogy új életet kezdjenek. Minden új Piercenek, az iskola, a barátok, egyedül a sziget nem az, mert kiskorában a nagyapja temetésén már volt itt, az édesanyja is ide járt iskolába és innen származik. A temetőben volt egy furcsa találkozása egy sráccal, aki életre keltett egy madarat. Pierce akkor hétéves volt, a srác idősebb. A lány 15 évesen meghal és lekerül az alvilágba, ahol összetalálkozik a rejtélyes sráccal, de megszökik onnan. A családja és környezet innentől kezdve másképp kezd viselkedni a halálból visszatért lánnyal. Baj bajt követ, míg végül el kell költözniük másik helyre, Isla Huesos-ba. A baj azonban megy Pierce után, ráadásul a srác is követi. Mindig a legváratlanabb pillanatokban jelenik meg a két év alatt Pierce életében és mindig megmenti a lányt.

Vélemény: Meg Cabot-hoz még nem volt szerencsém, mert nekem túl tinilányos dolgokról írt eddig és nem is tartottam annyira érdekes írónak, mint másokat. Ismertem a nevét, de érdektelenül legyintettem rá. Most sem az ő neve miatt kaptam le a boltban a könyvet a polcról, hanem a történet miatt. Ha azt olvasom a fülszövegben, hogy "alvilág", akkor már hanyatt is dobom magam és gondolkodás nélkül viszem a könyvet. Én vagyok a marketingesek álma ebből a szempontból, néha ostoba fogyasztóként viselkedek. 

  Csalódtam is meg nem is az írónőben. Pozitívan csalódtam, mert egész jól elszórakoztatott a nyúlfarknyi könyv, teljesen kikapcsolt és bele tudtam szeretni a férfi karakterbe, ráadásul a főhősnő sem idegesített. Negatív értelemben is csalódtam, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy nem lepődtem meg, mert úgy ír Cabot, ahogy sejtettem róla: laza limonádé stílusban, ráadásul az amerikaiakra annyira jellemző gazdag és sznob világba helyezte a karaktereit. A könyv tucat chick-lit lenne, ha nem lennének benne a fantasy elemek és nem lenne ott az a bűvös szó, amitől oda meg vissza leszek, az alvilág.

  Pierce egy átlagosan sznob szereplő, gazdag/jómódú szülők, a lány csinos és szép, életcélja nem sok van, nem is derül ki igazán, hogy lenne-e, de érezhető, hogy egy kicsit sekélyes. Nincs kiemelkedő humora, de nem is nyávogós, bájolgós tinilány, olyan semmilyen. Az IQ szintjére inkább nem térnék ki, de nem is érdekes, mert a történethez nem kellett, hogy esze legyen. Korrekt karakter, nem szeretem, de nem is utálom és nem is idegesít, de semmilyennek se mondanám. Egy pozitív tulajdonsága van talán, hogy törődő. A szülei elváltak, megy a szokásos vita közöttük, hogy kinek a hibája a gyerek halála. Az apja egy befolyásos személyiség, de nem sok vizet zavar a történetben, az anyja meg egy kicsit lökött, de ő sem szerepel annyit. Ott van még a nagyi, aki rejtélyes karakter és a nagybácsi, meg az unokatesó. A nagybácsi karaktere volt még érdekes, szívesen olvastam volna róla többet.

 A lényeg viszont John volt, a rejtélyes srác, aki Pierce szavaival élve egy zabolátlan állat, de emellett érző és egy kissé szenvedő alak. John képes volt arra, hogy a hétéves Pierce-nek életre keltsen egy halott madarat, amitől már az első pár oldalon borzasztóan érdekes lett a karaktere. Már akkor érezni lehetett, hogy itt szerelem is lesz a dologban, legalábbis az én részemről már megtörtént. XD 

  Mikor Pierce belefullad a medencéjükbe, mert ismételten meg akar menteni egy madarat, akkor lekerül az alvilágba, ahol összefut Johnnal. A lány éppen sorban áll egy hatalmas tó előtt, a többi lélekkel együtt, hogy felszálljanak a hajóra, ami egy másik helyre, a végső úti célhoz viszi őket, amikor is egy kis zavar támad. Két sor van és nem tudni, hogy ki melyikben áll és hová fog kerülni, ezért felzúdulnak az emberek. Pierce kikeveredik onnan és belebotlik Johnba, aki először fel sem ismeri a lányt. John azonban hamar rájön, hogy az a hétéves kislány áll előtte nagyobb kiadásban, akivel a temetőben találkoztak. Magához viszi (elrabolja) és bezárja a "várába". Egy ritka nyakláncot ajándékoz a lánynak, ami megvédi őt a gonosztól, főleg a Fúriáktól, akik olyan bosszúálló lelkek, akik lekésték a hajót és a két világ között rekedtek. Pierce azonban kiakad attól, hogy ő meghalt (ki ne tenné), így azon van, hogy megszökjön, ami sikerül is neki.

  Furcsa kapcsolata lesz Johnnal. Érzi, hogy vonzódik hozzá, de egyben retteg is tőle. Ha Pierce élete veszélyben van, jön John, mint egy vadállat és megöl mindenkit, majd összevesznek és John eltűnik. Annak ellenére, hogy úgy tűnik, mintha kifiguráznám a történetet és a szerelmüket, nagyon tetszett a könyv. Bár furcsálltam, hogy Pierce annyira fél a sráctól, mégis állandóan azt hiszi, hogy John megcsókolni készül őt, olyan "seperc" szerelem elsőre, de mégis volt benne valami, ami nagyon megfogott. Talán John karaktere, az hogy érdekes volt a srác. Ki vagy mi lehet ő? Mit akar Pierce-től? Szereti őt vagy sem? Pierce szeretni fogja őt? Mi történt Johnnal? Hogy került az alvilágba? Még lehetne sorolni, hogy mennyi kérdés fogalmazódott meg bennem a történet során. 

  Az egész történet vonzereje a mitológiában, az alvilág elképzelésében és John karakterében rejlett. Inkább érdekes volt, mint izgalmas. A főgonosz kiléte egy kicsit megmosolyogtató volt, de nem is vártam nagy meglepetést. Pierce és John története Perszephoné és Hádész története modern köntösben tiniknek. Sok újdonságot talán az érettségi előtt álló korosztályig nyújt, mert sem az elképzelésben, sem a mitológiában nem találtam olyan információt, amit már száz könyvből ne tudtam volna. A sziget történelme volt egyedül újdonság, ugyanis Meg Cabot megemlíti a könyv végén, hogy az igaz.

  Számomra egyedül az volt a zavaró, hogy rengeteg volt a visszaemlékezés és ez egy kicsit megtörte a történet ívét. A fejezet elején elhangzott a párbeszéd első mondata a jelenben, aztán Pierce gondolata elkalandozott, pár bekezdésig egy visszaemlékezés jött, aztán elhangzott a párbeszéd második mondata, majd megint visszaemlékezés jött, gyakran emlék az emlékben jelenet volt és végül a fejezet végén elhangzott a harmadik mondata a párbeszédnek. Ahhoz képest, hogy egyszerű a sztori és a könyv is, elég nehézkes volt az olvasása ilyenkor, de végül meg lehetett szokni, mert más vonta el az ember figyelmét. 

Izgatottan várom a második részt, mert beleszerettem a párosba és a történetbe. A könyv nagyon kellemes kikapcsolódás volt. Akkor nagyon jó olvasni, mikor az ember megpihenne egy nagyobb "fajsúlyú" vagy lélegzetvételű fantasy után, de nem is akarna szépirodalmat vagy romantikát olvasni. Az Elhagyatva a kettő között van. Egy kis fantasy, egy kis romantika. Vasárnap limonádéval a kézben ki lehet ülni vele a kertbe/erkélyre/tópartra, szóval a szabadba és el lehet velük menni egy kicsit az alvilágba drukkolni a szerelmeseknek. A könyv az a tipikusan "ne keress bennem mély mondanivalót és mögöttes tartalmat, csak simán szórakoztató vagyok és meg lehet enni reggelire" típus.  

Miért olvasd el? Ha könnyed kikapcsolódásra vágysz és szereted a lazább fantasy sztorikat, akkor jó választás. A mitológia kedvelőinek is szívesen ajánlom, illetve ha tetszett Hádész és Perszephoné története, akkor szeretni fogod a könyvet.

Miért ne olvasd el? Ha nem szereted a chick-liteket vagy a keményebb fanatsy kedvelője vagy, akkor nem fog annyira lekötni a könyv.

_______________________________________________________________________

Történet: 5/5 pontból (a mitológia és a szerelem miatt)

Karakterek: John 6/5 pontból, Pierce 3/5 pontból, a többiek átlaga 4/5 pontból

Kedvenc: John és  nagybácsi

Tetszett: az idézetek a fejezetek előtt Dante A pokol című művéből, a mitológia

Nem tetszett: a visszaemlékezések elhelyezése, megtörték a lendületet.

Kiadás: Ciceró, 2011

Oldalszám: 364 oldal
_______________________________________________________________________ 

Tovább

Julianna Baggott - Tiszták

Miért pont ez? Csak ismételni tudom magam: a borító. A borító az, ami ismét megfogott, majd pedig a fülszöveg is. Azonban nem lehet mindent csak a borító alapján megvenni, különben csődbe menne az ember, így elolvastam pár kritikát róla. Kapott hideget, meleget, így muszáj volt belekezdenem.

Történet: A Robbanások után - amit én csak Ősrobbanás 2-nek hívok - megváltozott a Föld és a népessége. Szinte minden és mindenki elpusztult az atomrobbanások következtében, a túlélők pedig átalakultak. A nanotechnológiának és a sugárzásoknak köszönhetően olyan genetikai torzulások következtek be, hogy Gregor Mendel megőrülne és széttépné a feljegyzéseit (ugye emlékszik mindenki bioszból a genetikai részre, mikor a piros és a fehér virágnak rózsaszín utódja lett? Mendelnek köszönhetjük azt a tételt). Megszületett a kint és a bent társadalma: a Kupolán belüli társadalom, a Tiszták, akiket nem sújtott a genetikai torzulás és emberek tudtak maradni, illetve a Kupolán kívüli korcs társadalom, akik áldozatul estek a mutációnak. Pressia a kinti társadalomban él a torz emberek és szörnyszülöttek között, Partridge pedig a Kupolában nevelkedik. Pressia be akar jutni, Partridge pedig ki. Pressia kívánsága nem egyedüli, mert mindenki be szeretne jutni a Kupolába, abban a reményben, hogy ott a Kánaán vár rájuk, Partridge viszont deviáns, mert ő az egyedüli, aki kint szeretne lenni. Van egy olyan érzése, hogy az édesanyja még él odakint.

Vélemény: Véleményezés szempontjából ez életem egyik "legnehezebb" könyve. Szerintem sosem fogom tudni eldönteni, hogy szerettem vagy a sírba vitt, mert egyszerűen döntésképtelen vagyok, egy viszont biztos, hogy nem hagyott hidegen a történet. 

 A könyv több szemszögből íródott, a főbb megszólalók: Pressia, Partridge, El Capitan és Lyda. Fontos még megemlíteni egy szereplőt Bradwellt. Ezek a szereplők mozognak egy nagyon jól kidolgozott világban és mindegyik megpróbál a maga módján boldogulni. Partridge a Kupola egyik befolyásos személyének a fia, a Kupolán belül megvan mindene, de érzi, hogy valami nagyon nem stimmel a falakon belül, ráadásul különböző jelekből rájön, hogy az anyja még élhet. Lyda is a Kupolán belül él, inkább csak romantikus szerepe volt egyelőre és keveset is szólalt meg. Ő lett a szerelmes lány, aki a várban marad, míg a herceg - ez esetben Partridge - elmegy legyőzni a sárkányt. Pressia, Bradwell és El Capitan a túlélők közé tartozik, akik a Kupolán kívül rekedtek. 

A kinti társadalom a mindennapi túlélésen túl a katonai terrorral és a szörnyszülöttekkel is küzd. Minden gyereknek, ahogy betöltötte a 16 éves kort, katonának kell állnia, aki pedig használhatatlan, az a katonák játékszere lesz és lemészárolják. Pressia születésnapja közeleg és az öröm helyett rettegnek a nagyapjával, hogy mi lesz ezután. Pressia menekülni kezd. El Capitan a katonaságban (SZFH) van, eleinte el sem lehet dönteni, hogy a jó vagy a rossz oldalon áll. Bradwell pedig egy földalatti mozgalom vezetője, ami azért jött létre, hogy leszámoljanak a Kupolával. 

  A szereplők sorsa összefonódik, mindenki összefut mindenkivel és végig bizalmatlan voltam mindegyikkel. Ebben a világban nem is lehet másként, hiszen elsődleges cél, hogy túléljenek, így olyan, hogy barátság és bajtársiasság már nem létezik. A történet során egyre több rejtély lepleződik le és kialakul egy összeesküvés-elmélet, ami a további kötetekben rajzolódik majd csak ki igazán, itt az első lépcsőfokig jutunk el. A Kupola azon van, hogy elhatárolja magát a kinti világtól, a kinti világ pedig mindenáron be akar jutni. Bent fejlett technika és orvostudomány uralkodik, kint pedig a pusztulás, éhezés, nyomor, kilátástalanság, félelem. Annyi fajta torzszülött és lény garázdálkodik az éjszakában, hogy fel se lehet sorolni őket. Megannyi veszély a szereplőknek. 

  Amilyen szép a borító, olyan borzalmas a történet. Tele van szenvedéssel, gyilkossággal, nyomorral, vérfürdővel. A hangulata nagyon nyomasztó, amellett, hogy az akciójelenetek izgalmasak, a rejtélyek és elméletek pedig érdekesek. Egy-két szereplő a szívemhez nőtt, de nagyon mély nyomot nem hagytak bennem a karakterek. 

  Ez is olyan könyv, hogy a többségnek tetszett, én meg sok kifogásolnivalót találtam benne, így nem az árral haladok. Nekem túlságosan nyomasztó, erőltetett és vontatott volt a történet. Szépen elindul, még érdekes is, de annyira kis léptékben haladunk és annyiszor a szánkba rágja az írónő, hogy mi történt a Robbanásokkor, hogy egyre többször elkalandoztam és félretettem a könyvet. Közben kiolvastam két másikat, belekezdtem egy harmadikba és azzal felváltva olvastam el. Nem tudott annyira magával ragadni, hogy azt mondhassam, letehetetlen volt.

  A Robbanások következtében mindenki és minden összeolvadt mindennel. Ember emberrel (El Capitan az öccsével, Helmuddal), tárgyak emberrel (Pressia nagyapjának torkában ventilátor, Pressia kézfeje helyén babafej kacsingatott), ember állattal (Bradwell hátában élő madarak csapkodták a szárnyaikat) és még lehetne sorolni a borzasztóbbnál borzasztóbb összeolvadásokat, amik túl hihetetlenek. Persze, ez egy disztópia, egy regény, aminek nem kell feltétlenül reálisnak lennie és az írónő valamiféle magyarázatot is adott arra, hogy a nanotechnológia miatt a szervezet gyorsan magáévá tette a beolvadt tárgyakat, így túl tudták élni az emberek, de mindez nekem sok volt és erőltetett. A legborzasztóbb szörnyek azok voltak, amik a földdel váltak egyenlővé és mindent felfaltak, mint a sáskák.

  Lehet, hogy vaskalapos vagy csőlátású vagyok, de engem kimondottan zavart, hogy az írónő a csernobili katasztrófára alapozta a történetet. Jóindulattal mondhatom azt, hogy azok a fiatalok is átérezhetik, illetve megtudhatják, hogy milyen borzalom lehetett ott a katasztrófa idején, akik mondjuk nem tanulták meg rendesen a történelmet vagy nem érdekelte őket ez a rész és talán egy divatos borítóval kiadott és felkapott könyv által hajlandók megismerni a katasztrófa benyomását, de ha így nézem, akkor ez egy kicsit engem felháborít. Ha a csernobili katasztrófára fel akarják hívni a figyelmet, akkor írjanak ahhoz méltó könyvet. Nem szeretem az olyan történeteket, amikben gúnyt űznek még véletlenségből is az ilyen megrázó eseményekből. A holokauszt nem volt vicces, a csernobili katasztrófa sem egy kiaknázatlan marketingfogás, amiről aki kapja marja alapon egy tinikönyvet kéne írni a szokásos adalékokkal. Nem lett volna bajom a történettel és nem is tűnt volna fel, hogy mire emlékeztet, hogyha az írónő az utószóban nem említi meg és nem hívja fel rá a figyelmemet. 

  A könyv számomra egy borzasztóan felkavaró, de egyben túlságosan is hatásvadász sztori volt. Lecsupaszítva a történetet, egy szokásos összeesküvés-elméletet kapunk a szokásos és nem túl eredeti elemekkel, amik ettől függetlenül izgalmasak és érdekesek, de a könyv háromnegyede csak egy összecsapott borzalom a szó szoros értelmében. Az írónő a legmagasabb hatványra emelte a borzalmakat és a marhaságot (babafej kéz helyett, stb.), ami már túllépett a szórakoztatáson számomra. Imádom a horrorokat, a véres-belezős sztorikat, a katasztrófákról szóló történeteket, a fantasyt, a sci-fit, de itt már túl sok volt a jóból. Az elképzelhető összes műfaj összekutyulódott a könyvben és egyszerre nyomták le a torkomon, mint a sűrű kátrányt. Egyedül a könyv vége keltette fel a figyelmemet és mentette meg számomra a sorozatot, de ha a következő részben is csak ezek az elemek ismétlődnek meg, akkor már nem fog tovább érdekelni. Hogy egy kedves ismerősöm szavaival éljek: ivós játékot lehetett volna játszani a könyvvel és a detoxikálóban lehetett volna kikötni, annyiszor szerepelt az SZFH neve, a babafej, a Kupola és a Tiszták szavak. A Ctrl+C és a Ctrl+V nagyon hasznos billentyűkombináció tud lenni, hogyha több száz oldalas könyvet akarunk össze- hozni.Haragudtam a könyvre.

Viszont, hogy pozitívumot is említsek: sajnáltam a szereplőket, a harcoknál nagyon tudtam nekik szurkolni, El Capitan és Helmud alakja nagyon tetszett és drukkoltam a szerelmi szálnak is, bár nem Pressiának, hanem a másik félnek. Pressia szerintem egy unalmas, ellentmondásos és zavaró figura, én nem éreztem azt, hogy annyira szurkolnék az ő boldogságának. 

  Lehet, hogy egyedül én éreztem így, de nekem pár karakter erősen a Robotok című animációs mesét juttatta eszembe, ami sehogy sem illett ehhez a borzalomhoz. Érzelmek nem annyira voltak a könyvben, szinte mindegyik karakter katatón állapotban volt és szerintem ettől is volt vontatott és sokszor unalmas a történet. Érthető is, hogy ilyenek voltak, mert így illettek bele ebbe a szörnyű világba, de a könyv és én emiatt sem találtunk egymásra. 

Miért olvasd el? Ha bírod gyomorral és szereted az elborzasztó történeteket, akkor tetszeni fog. Ha a fantáziádat egy kicsit meg akarod mozgatni és sokkolni akarod, akkor tökéletes a genetikai torzulások miatt. Az összeesküvés-elméletek imádóinak kihagyhatatlan!

Miért ne olvasd el? Ha nem bírod a borzalmakat, akkor végig sem bírod olvasni a könyvet, így kár a gőzért. 

________________________________________________________________________

Történet: 3/6 pontból

Karakterek: átlag 5/6 pontból 

Tetszett: a világ kidolgozottsága, a könyv vége.

Nem tetszett: a történet alapja, a túl sok borzalom, az erőltetettség és a hatásvadászat.

Kiadó: Egmont Dark, 2012

Oldalszám: 568 oldal

Plusz pontok: a szöveg és  kiadás nagyon igényes. 

________________________________________________________________________

Tovább

Leiner Laura - A Szent Johanna Gimi 2-5

Miért pont ezek? Az első rész után képtelen voltam abbahagyni a sorozatot. 

Történet: Rentai Renáta, egy átlagos mai tinédzser naplót ír az életéről, a Szent Johanna Gimiről, az osztálytársairól és úgy általánosságban mindenről. A naplóbejegyzései végén úgy értékeli a napját, mint ahogy a könyves bloggerek szokták a könyveket, pontozással. Osztályának mindegyik tagja őrült, de szerethetők, ők az iskola mumusai a tanárok szemében, a diákok azonban szinte irigylik őket. Reni annak ellenére, hogy az iskolai hierarchia alján van, barátokat szerez, szerelmes az osztálya, sőt az egész iskola legmenőbb srácába, Cortezbe. Miközben tanul, olvasókörre és versenyekre jár, rengeteget olvas és megmaradt idejét a barátaival vagy éppen Cortez utáni sóhajtozással tölti. Vajon sikerül neki legalább egyszer az életben észrevetetnie magát Cortezzel?

Vélemény: Mivel a sorozatot egy szuszra olvastam el a második kötettől az ötödik kötetig, nem tudom és nem is akarom annyira különszedni a részeket az értékelés során. Szerencsére akkor kezdtem neki a sorozatnak, amikor már hat kötete megjelent, így csak az utolsó kettő van hátra, amiket csak a hangulat miatt várok, hiszen számomra lezártnak tűnik az egész történet.

  A leggyengébb része a sorozatnak kétségtelenül a második kötet (kilencedik második féléve), amiben szinte nem történt semmi. Azon kívül, hogy Reni még szerelmesebb lett és az osztály kezdett összeszokni, csak a mindennapi életükről lehetett olvasni. Mindez nem jelenti azt, hogy ne lett volna olvasmányos és szórakoztató, mert nagyon is az volt. Leiner Laurának nem csak a könnyed stílusa, de a humora is nagyon jó, a karakterek szerethetők, az iskolai élet kidolgozottsága nagyon erős, a zenei utalások pedig nagy kedvenceim voltak. Youtube mellett olvastam a könyvet és már azért is megérte, mert lett egy pár új kedvenc dalom.  (Lentebb egy-két videó.)

  A legtöbb poént az osztályon belüli vicces helyzetek okozzák, illetve a karakterek sajátosságai. Legjobban az tetszett, hogy míg egymás kárán nevetnek, mindegyik karakter képes arra, hogy túllépjen önmagán, a sértéseken és a többiekkel tudjon nevetni, még akkor is, ha a poén ellene irányul. Ez hiányzik nagyon sok emberből, hogy felismerje, mikor nevetnek vele és mikor rajta. Reni egyre többször tud a többiekkel együtt nevetni, még akkor is, ha ő a poén tárgya, ezáltal még inkább kedvelhető főhős lett. 

  A kötetek során egyre jobban meg lehet különböztetni egymástól a szereplőket és meg lehet őket ismerni, talán egyedül a két rockert nem, Andrist és Robit, illetve Gábort, a "láthatatlan" osztálytársat. Mindegyik szerethető valamiért és mindegyik az ember szívéhez nő. Egy idő után már nem csak Reni és Cortez kapcsolata köti le az embert, hanem drukkolni kezd a mellékszereplőknek és a barátságoknak is.

  A sorozat harmadik része lett az egyik kedvencem a kötetek közül, hiszen itt lepereg egy kicsit a rózsaszín máz és a szereplők szenvedni kezdenek. Míg a második kötetben csak próbálkozik a csapat, hogy összeszokjanak, a harmadik résztől kezdve ez a folyamat felgyorsul. Reni nemcsak Cortez miatt zavarodik össze még jobban és süllyed letargiába, hanem a barátai miatt is. Ez a kötet joggal kapta az Egyedül címet, hiszen Reni magányos farkas lesz. Virág szerelmes lesz a suli új srácába, úgy tűnik, hogy a zsák megtalálta a foltját, emiatt szinte alig beszélnek egymással. Reni örül Virág boldogságának, de egyben rosszul is esik neki, hogy ennyire eltávolodnak egymástól. A két érzés között őrlődik, ráadásul egyre inkább nem tetszik neki, hogy barátnője mennyire megváltozik.Másik legjobb barátja, Arnold is egyre kevesebbszer áll szóba vele, néha eltűnik, de Reni nem kap magyarázatot erre, ráadásul Cortez és Arnold között is egyre nagyobb a feszültség, amit Reni nem ért.

  Közben zajlik az élet a suliban, a srácok megalapítják a saját bandájukat, aminek Jalapeno lesz a neve, Corteznek barátnője lesz, Reni pedig Virág miatt bajba kerül és fenekestül felfordul az élete. Ugyan szerez egy újabb barátot és közelebb kerül Cortezhez is, de elég rossz áron. 

  A negyedik rész felüdülés volt a harmadik kötet szenvedései után, hiszen Virág visszatért Reni életébe, ráadásul nagy fejlődésen ment át, mind személyiségben, mind pedig külsőre. Arnold nagy titka kiderül, de ez még jobban bonyolítja a helyzetet. A többi szereplő is fejlődni kezd, Cortez is jobban előtérbe kerül. A két fiú még mindig nem bírja egymást elviselni és lassan már mindenkinek feltűnik, hogy valami nem stimmel. Reni végre úgy érzi, hogy Cortez kezd figyelni rá, de közben tudja Arnold titkát, így nem tud a saját szerelmi életére koncentrálni.

  A sorozat ötödik kötete a legjobban sikerült darab. Ezt a kötetet kétszer annyi idő alatt sikerült kiolvasni, mint az összes többit, mert rengeteg jelenetet újra és újra elolvastam, egy bizonyos napot pedig vagy tízszer, a végére már majdnem kívülről tudtam az egészet. Én is beleszerettem Cortezbe, főleg, hogy végre őt is sikerül jobban megismerni, nem csak felszínesen. A sok beszélt nyelv elhiszem, hogy menő Reni számára a külsőn túl is, így már nem csak azért szereti Cortezt, mert hű, de jól néz ki, hanem azért is, mert van agya. :) Innentől kezdve akár vége is lehetett volna a sorozatnak, de Leiner Laurának úgy látszik még bőven van a tarsolyában egy-két húzás, mert még három kötet is következik ezután. Kíváncsi leszek, hogy miként is alakul a szereplők élete.

  Az írónő nagyon jól ábrázolta az iskolai életet és a tinédzserek életét is. Szinte már kívülről fújtam, hogy milyen az órarendjük, hogy ki mit csinál suli után, kinek mi a kedvenc hobbija, ki kihez hogyan viszonyul. Jó volt látni, hogy a karakterek változnak és fejlődnek, nem csak Virág és Zsolti ment át hihetetlen változáson, hanem Reni is. Kezdett egyre bátrabb és határozottabb lenni, úgy változott, hogy közben sikerült is megőriznie magából azt, amiért ő Rentai Renáta. Érzékelni lehetett, hogy a csapat kezd felnőni, egyre több olyan programjuk és viselkedésbeli változásuk volt, ami erre utalt. Szerintem elég nehéz lehet egy író számára megoldani, hogy a többévnyi történet után a karakterek változni tudjanak és ne maradjanak sablonfigurák. 

  A szülők már kevésbé idegesítettek a köteteken át, de még mindig zavaró volt a "kis barátaid" szófordulat, főleg, amikor már a 18-hoz közelednek, illetve a kamaszkezelő könyvek használata is elcsépelt lett, de szerencsére már egyre kevesebbszer használták. Volt egy-két olyan jelenet, amikor végre "élni" kezdtek a szülők is és úgy viselkedtek, ahogy az elvárható lett volna. 

  Amit az elején hiányoltam, hogy az élet nem ennyire rózsaszín és egyszerű, mint Renié, szintén megváltozott. A szülőkkel kiütközött egy-két konfliktus, olyan szituációba kerültek a szereplők egy koncert alkalmával, ami példaértékű volt, illetve Virágnak és Reninek is meggyűlt a baja a nem normális fiúkkal, akiktől mindenki óvja a gyerekét. A két rocker elkezdett dohányozni is, amitől eredetibb figurák lettek. A tinédzserek életéhez nem csak a tanulás és a szerelmi bánatok tartoznak, hanem az ilyenek is, így sokat javított a helyzeten, hogy Leiner Laura betette ezeket az elemeket is a történetbe.

  A legmeghatóbb tulajdonsága a sorozatnak, az a barátság. Annyira jó volt olvasni egy összeszokott csapatról, akik tényleg tűzön-vízen át kitartanak egymás mellett. Ugyan sokat poénkodtak egymás kárára, de abban a pillanatban, hogy az osztályközösséget kívülről érte valami "támadás" egy emberként álltak a probléma elé. Ha ilyen barátaim lennének, semmi bajom sem lenne az égvilágon.

  Burkolt tanítások is megtalálhatók a kötetekben, egyik kedvencem a Facebookkal kapcsolatos párbeszédek. Dave és később Macu is, szinte a Twitteren és a Facebookon élik az életüket, Kinga pedig mindig azt hangoztatja, hogy van jobb dolga is, mint, hogy virtuális játékokat játsszon és állandóan a közösségi oldalon legyen. Még Corteztől (aki a mai menő tinédzserfiú megtestesítője) is sokszor lehetett hallani, hogy nem a Facebookon akarja élni az életét, a többszáz ismerős nem jelent semmit, a közeli emberekkel naponta amúgy is tartja a kapcsolatot. Tetszett, hogy ez a nevelési momentum is szerepet kapott, hiszen a Facebook generáció lassan elveszíti azt az érzést, amikor hús-vér barátságaik vannak. Régebben, amikor még ezek az oldalak nem léteztek vagy terjedtek el annyira, sokkal szorosabb barátságok köttettek, olyanok, mint itt a Szent Johanna Gimiben is. Hát, nem szebb az ő mindennapjuk? Bandázás Zsolti garázsában, több együttlét, több nevetés, több együtt töltött idő és jobb programok. Szerintem így kellene élni.

  Még végig sem olvastam a sorozatot, de már most azon sóhajtozok, hogy mi lesz velem, ha véget ér? Mi lesz velem, ha nem mehetek velük mindennap suliba, ha nem nevethetek a poénokon, ha már nem lesz mit várni? Annyira magával tudja sodorni az embert a történet, még felnőtt fejjel is, hogy az hihetetlen. Nagyon kevés könyv képes arra, hogy ennyire kikapcsolja az ember gondolatait hosszú távon, ráadásul mivel sorozat, nagyon a szívünkhöz is nő, szinte már a barátainkká válnak a hősök. A sorozatokat annyira szokták húzni, mint a rétestésztát és egyre inkább unalmasabbakká válnak, de erre a sorozatra ez nem igaz. Ahogy egyre több köteten van túl az ember, annál jobban várja a következőt. Életem egyik legmeghatározóbb sorozatává vált és biztos, hogy újra fogom olvasni, már csak azért is, mert érdekes lesz újra visszatérni a régi Renihez és a régi jelenetekhez annak tudatában, amik történtek.

  Remélem, hogyha vége lesz a Szent Johanna Giminek, akkor az írónő következő ifjúsági sorozata is ennyire ütős lesz. 

Ui.: kell nekem Szent Johanna bögre és I LUV MÁDAY karkötő. XD

___________________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Tetszett: az egész!

Nem tetszett: -

Kedvenc: Mindenki! Cortez bekerült a fiktív szerelmeim listájára. :)

Kiadás: Ciceró Könyvstúdió, 2010-2011

Oldalszám: Második kötet (394 oldal), Harmadik kötet (458 oldal), Negyedik kötet (444 oldal), Ötödik kötet (488 oldal) (Szerencsére egyre vastagabbak XD)
___________________________________________________________________________

Tovább

Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi - Kezdet

Miért pont ez? Szerintem nem kell túlmagyaráznom, SZJG-őrület van. Kíváncsi voltam, hogy mire ez a nagy felhajtás.

Történet: Rentai Renáta (14 éves) szüleivel Budára költözik és megkezdi gimnazista éveit a Szent Johanna Alapítványi Gimnáziumban. Első naptól kezdve naplót vezet az életéről, így ismerhetjük meg a csupán csak 12 fős osztályt, a magániskolát, a tanárokat és egy mai magyar tinédzser életét. Az első kötet, amely a Kezdet címet kapta, a kilencedik évfolyam első félévét dolgozza fel.

Vélemény: Az első reakcióm a könyv elolvasása után: Hű! A következő reakció: a második kötetet simogattam csillogó szemmel, majd olvasni kezdtem a második félévet. Ezer éve nem kapcsolt ki ennyire egy könyv, ezt szó szerint egyfolytában olvastam: főzés és fürdés közben, még fogmosás és öltözés közben is, ha meg hozzám szóltak meg se hallottam, csak hümmögtem. :D

A Szent Johanna Gimi egy univerzális olvasmány, vagyis szerintem minden korosztálynak nemtől függetlenül a kezébe való. Na jó, talán a fiúkat annyira nem érdekli, mint a lányokat, de a környezetemben 5 fiúból legalább hármat érdekelt, egy pedig még meggyőzés alatt áll. :) 

  Sosem szerettem a magyar készítésű filmeket és könyveket annyira, mint a külföldieket, mert mindig volt valami utóhangulatuk, ami nem tetszett. Nagyon éreztem rajtuk, hogy magyar, hogy valami hiányzik belőlük, az a plusz, amitől nagyon jó lesz valami, ami a külföldi alkotásokban megvan. Túlzottan is amerikanizálódunk, talán ezért is kerültem a magyar alkotásokat, mert én is már ahhoz a generációhoz tartozok, amelyik a külföld felé húzott ("Mekibe" jártunk suli után, amerikai filmeket néztünk és amerikai zenét hallgattunk, angolul tanultunk elsősorban, szóval az amerikai kultúrát majmoltuk). Ha egy könyvben magyar nevek voltak, halálra idegesített, főleg ha egy amerikai nevet fordítottak magyarra, nem szerettem a magyar helyszíneken játszódó történeteket sem, csak akkor, ha egy külföldi tisztelt meg minket azzal, hogy egy régebbi látogatásának emlékeként magyar helyszíneket is beletett a regényébe. Ez a "félsz" nagyon sokáig bennem volt, ezért is nem csaptam rá azonnal a Szent Johanna Gimire, pedig lassan már nem volt körülöttem ember, aki ne olvasta vagy beszélt volna róla. Egyszer-kétszer bele is kezdtem, majd félretettem, hogy ez nem nekem való, nem szeretem a "magyar" dolgokat.

  Egyik nap megbetegedtem és eszembe jutott, hogy de jó is volt annak idején a "betegszabi", amikor még általánosba és gimibe jártam. Nem a betegséget imádtam, hanem azt az egy hetet, azt is a harmadik naptól kezdve, mikor már jobban lettem, mert utána megfelelő kifogás volt arra, hogy miért nem a suliban vagyok az ágy helyett és miért nem a matek vagy törikönyvet szorongatom a kezemben az Anne Shirley sorozat helyett. Rengeteg könyvet el tudtam akkor olvasni bundás kenyérrel és meleg teával az ágyban minden bűntudat nélkül. Ugyan most a munkahelyről kényszerültem betegszabit kivenni, nem is egy hetet csak két napot, már nem a szüleim hozták az ágyba a teát és a bundás kenyeret, viszont egy megmaradt: az olvasás bűntudat nélkül. A nosztalgiához pedig nem is választhattam volna jobb olvasmányt, mint a Szent Johanna Gimi. 

  Ez egy naplóregény, ahogy a reklám is kijelenti, itt és most játszódik, Budán, mai fiatalokkal és egyáltalán nem zavart, amitől nagyon meglepődtem. Az apró epizódok, a sulihangulat, a humor és a nyelvezet olyannyira magával ragadott, hogy nem érdekeltek sem a hibák, sem az, hogy magyar környezetben játszódik. A könyv visszarepített a tinikoromba és ezért nagyon hálás voltam. Teljesen mindegy, hogy ki hány évesen olvassa, talál benne olyan dolgokat, amik a régi önmagára vagy a jelenkori önmagára emlékeztetik. Én is naplóírós kislány voltam, talán még egy-kettő meg is van a pincében vagy valahol a szekrény mélyén, én is így "szenvedtem" tele a naplót, mint Reni a sajátját. Már általános iskolában is arra vágytunk, hogy a kezünk közé kaparintsuk az osztálytársunk naplóját, hogy valójában ő miket gondolhat a suliról és rólunk, de ez persze sosem jött össze, mindenki hét lakat alatt tartotta otthon az övét. Most viszont olyan volt, mintha végre sikerült volna valaki naplóját megkaparintanom és bár nem valós emberekről és történetekről van szó, akár szólhatna is róluk. 

  Minden könyvben van valami baki vagy irreális dolog, itt is volt egy-két ilyen (pl. Virágot ilyen aggyal, hogy a fenébe vették fel a Szent Johannába? Reni szülei ugye csak viccnek vannak a könyvben, mert ilyen szülők nem léteznek? és még sorolhatnám), de ezek mind eltörpültek amellett, hogy iszonyatosan jó hangulata van a könyvnek. De jó is volt, amikor egy hülye ének kettesért vagy a matek kettesért kínlódtam, majd utána a saját "Cortezem" után sápítoztam vagy gyerekes kis vitákban harcoltam, a mai felnőttebb gondok helyett! Ezeket az emlékeket hozta elő a könyv és volt egy-két jelenet, ami az én iskolámban egy az egyben lejátszódott. 

  Leiner Laura egy olyan témához nyúlt, amit mindenki ért és átélt vagy éppen most éli át, ezért nagy sikere van a regénysorozatának. Mindenkinek volt kedvenc tanára és utált tanára, mindenki szenvedett valamilyen tantárggyal, mindenki volt szerelmes és mindenkinek nehéz volt a tinilét valamilyen szinten. Az osztálytársak között is lehetett egy Arnold vagy egy Virág, sőt még Kinga is volt, hogyha nem is ugyanabban az osztályban, de az iskolában biztos. Ugyanúgy megvoltak a puskázások, a tanár-diák sztorik és a csapatszellem építésére való törekvés, az már más kérdés, hogy sikerült-e kialakítani. 

  Ugyan nem magániskolába jártam, hanem sima gimnáziumba, de nálunk is megvoltak ezek a programok, szakkörök és versenyek, bálok és bulik, netkorlátozás helyett ott volt a "kimenő" korlátozása, nálunk is volt francia tagozat meg humán tagozat is, sulirádió és iskolaújság, bár a rádió nívósabb volt, szóval olyan volt a könyvet olvasni, mintha visszarepültem volna az időbe. Nem tudom, hogy manapság az iskolák milyenek úgy általánosságban, de egyet értek azzal, hogy olyannak kéne lennie mindegyiknek, mint a Szent Johanna Gimi vagy mint amilyen az enyém is volt. Régebben mintha jobban ráment volna az oktatás arra, hogy értelmes időtöltést találjanak ki a diákjaiknak és talán sikeresebbek és magabiztosabbak is voltak a fiatalok.

  Egy kicsit talán azt hiányoltam a könyvből, hogy minden olyan egyszerűnek és szépnek tűnik. Nem feltétlenül azt várom el egy tinikönyvtől, hogy a drogozástól kezdve a tiniterhességen át, az öngyilkosságig benne legyen minden sötét és nyomorult dolog, de szerintem elég ritka az olyan fiatal, akinek ennyire jó és könnyű tinikora lenne, mint Reninek. Ennél azért egy kicsit összetettebb egy ember élete, ennél bonyolultabb. 

  A másik, ami piszkálta a csőrömet, az Reni szüleinek személyisége és jelenléte volt. A szülők karaktere sikerült a legrosszabbra, ilyen szülők nincsenek (csak az amerikai buta tinifilmekben) és míg teljesen elvarázsolt a végére, hogy végre színtiszta magyar alkotást olvasok, Állatkerttel, vattacukorral meg miegymással, itt kimondottan az amerikai hangulat zavart. Ha a mai szülők olvasnak is a tinikről könyveket nevelési célzatból, nem rohangálnak még főzés közben is azzal, vagy nem állítják meg a gyereket beszélgetés közben, hogy: várj, ezt ki kell keresnem a könyvből. A szülőket is nevelték szülők, így minimálisan is, de tisztában vannak a neveléssel, nem az űrből jöttek, hogy életükben először lássanak gyereket, akit, mint egy háziállatot, könyvből kelljen felnevelni, vagy mint egy számítógépet, kezelési útmutatóval tudjanak csak megfelelően használni.

  Ha pedig a szülők annyira szeretik a gyermeküket, mint Renit a szülei, ráadásul sokat is beszélgetnek vele (ez többször is megemlítésre került, hogy a szülők hiányolják a beszélgetést), akkor egy apa tisztában van vele, hogy vége a macikorszaknak. Renit az édesanyja előszeretettel piszkálja mindennap azzal, hogy mi volt a suliban, Reni el is mondja, akkor nem értem, hogy miért is nem ismerik a lányukat. Azt egy szülő nem feltétlenül tudja, hogy most a gyerek kibe szerelmes éppen, de azzal viszont tisztában van, hogy mi a gyerek érdeklődési köre és milyen a stílusa. Reni szülei pedig mindvégig úgy viselkedtek a gyerekükkel, mintha egy űrből jött ufó lenne, aki csak két hete vendégeskedik náluk. 

  Ettől függetlenül voltak jó példával szolgáló részei is a könyvnek, mint pl. a csapatszellem kiépítése, az egymásnak falazás és segítés, a szülők részéről pedig a netkorlátozás. Én is látom a tesóim gyerekeinél, hogy amíg nem volt náluk bevezetve sokkal többet ültek még nyáron is a szobában, nem olvastak, nem rohangáltak, nem tanultak annyit, csak állandóan a neten lófráltak és minden vackot megnéztek, ha kellett, ha nem. Sajnos, még mindig sok olyan fiatal van, aki az internet előtt tölti el az idejét semmittevéssel és a szülő ezzel nem is foglalkozik. 

  A regény sokkal jobb volt, mint az amerikai tinikről szóló könyvek többsége, azokban még annyi realitás sincs sokszor, mint ebben volt, pl. Pretty Little Liars, stb. Azok sokkal művibb vagy nagyon a tinik problémáira kiélezett könyvek, míg ebben sokkal felszabadultabb témák és humorosabb hangulat volt. Szerintem a Szent Johanna Gimi sorozat az egyik legjobb arra, hogy a gyereket rászoktassuk az olvasásra. (A 13 éves unokahúgom első könyve volt a kötelezőkön kívül  és ugráltam örömömben meg a gyerek nyakába is, hogy végre elkezd érdeklődni az olvasás iránt). 

  A szerelmi szálat majdnem kihagytam, pedig majd' megőrülök azért, hogy összejöjjenek. Cortez. Reni szavaival élve: Hát, hű! Cortezbe még én is belezúgtam volna tinikoromban, sőt volt nekem is, mint ahogy mindenkinek, egy Cortezem. Bár felnőttként már egészen mást nézek meg egy fiúban/férfiben és más lett az ízlésem is, de míg olvastam a könyvet és visszautaztam tinikoromba, Cortez volt az isten. :D Ma már nem bírom a "jól néz ki, de amúgy kissé buta" pasikat, de most Renivel együtt szurkoltam, hogy még sokáig álljon bukásra szerencsétlen gyerek, mert akkor lesz alkalmuk arra, hogy beszélgessenek. Reni alakja talán azért tetszett annyira, mert nagyon a régi önmagamra emlékeztetett, nekem is elkérték a házimat, még a Cortezem is, én is stréberebbek közé tartoztam, figyeltem, ahogy az Edinák egymás kezébe adják a Cortezem kezét és közben csak a korrepetálásokra számíthattam. Remélem, hogy itt meg is áll a hasonlóság és totál máshogy alakul a viszonyuk, muszáj, hogy ők egy pár legyenek. Rohanok is olvasni a következő részt, mert kifúrja az oldalam a kíváncsiság.

Miért olvasd el? Ha egy kicsit visszautaznál tinikorodba és nosztalgiázni támad kedved, figyelmedbe ajánlom a sorozatot. Nemcsak régi önmagadra, de régi barátaidra is rábukkanhatsz a könyvben, esetleg rég elfeledett emlékeket hozhat vissza. Ha gimis vagy, akkor is érdekelhet, hiszen hasonló dolgok történhetnek veled nap mint nap. Egy kicsit olyan, mintha beleolvasnál a padtársad naplójába.

Miért ne olvasd el? Ha nagyon távol áll tőled a gimis hangulat, nem fog tetszeni.

Ui.: Elvetemült fanoknak (bár nekik nem újdonság :D): Rebesgetik, hogy talán film is készül a sorozatból, de ez még a "hiszem, ha látom" stádiumban van. Addig viszont van már mindenféle Szent Johanna Gimi lógóval ellátott cucc, sőt, még szerepjáték is van a neten a rajongói oldalak és a hivatalos oldal mellett.

__________________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 5/5 pontból

Tetszett: szinte az egész.

Nem tetszett: Reni szüleinek karaktere és hülyesége kikészített.

Kedvenc: Szinte mindenki, de a top 3: Cortez, Reni és Virág (Virágon lehet nevetni a legtöbbet, nagyon eltalált karakter).

Kiadás: Ciceró, 2010

Oldalszám: 386 oldal

__________________________________________________________________________

Tovább