Kelly Keaton - Darkness Becomes Her

Miért pont ez? Szabad perceimben böngésztem a külföldi könyvek között és hát megint a borító ragadta meg a figyelmem (a lentebbi borító), majd a fülszöveg is megtetszett, így nem akartam kihagyni.

Történet: Ari (Arianae) ezüst/fehér hosszú hajával és természetellenesen kékeszöld színű szemével mindig is kilógott a társai közül. Szülei gyermekkorában elhagyták, így Ari nevelőszülőkről nevelőszülőkre járt, míg végül meg nem állapodott egy viszonylag normális családnál 17 éves korában. A nevelőszülők fejvadászok, az olyanokat gyűjtik be, akik nem jelentek meg a bíróságon, így Ari tanul tőlük egy-két dolgot. A lányban felmerül az árvák szokásos kérdése: kik is voltak az igazi szüleim? Így Ari elindul, hogy visszatérjen a szülővárosába, New Orleans-ba, hogy megtudja mi történt a biológiai szüleivel és kik is voltak ők. Halott édesanyjáról kiderül, hogy egy elmegyógyintézetben lett öngyilkos, így először oda megy. Anyja öröksége csak egy cipős doboz, benne pedig egy levél volt, aminek legfőbb üzenete, hogy: Fuss! Ari azonban ahelyett, hogy elfutna, nyomozni kezd, hogy miért is és ki elől kellene neki elfutnia. A szálak a szülővárosába, New Orleans-ba vezetnek. Odaérve azonban meglepve tapasztalja, hogy a város egy katasztrófa sújtotta övezet és egy szellemvárosra hasonlít. Új neve New 2 és olyan emberek/lények élnek a romok között, akik hasonlók, mint ő. 

Vélemény:  Nagyon-nagyon......akartam szeretni a könyvet, de egy olyan sztorit kaptam, amit úgy elrontott az írónő, ahogy csak lehet. Az alapja tökéletes lenne, de a kevesebb néha több mondást nem véletlenül használják az emberek. A könyv közepes és még bennem is vitát váltott ki saját magammal, hogy szeretem-e vagy sem, úgyhogy el tudom képzelni, hogy lesz, aki imádni fogja és lesz, aki majd nagyon utálja. Persze voltak pozitívumai is, de a mérleg nyelve megállt a döntetlen középkategóriánál. 

A rövid történet: van egy hősnőnk, akit elhagytak a szülei, rossz tapasztalatai voltak a nevelőszülőkkel, de végül megállapodik egy jófej családnál, ahol az anya maga is örökbe fogadott árva volt annak idején, így teljesen megértik Ari vágyát, hogy meg szeretné tudni, kik is voltak a szülei. A szülőket bírtam volna nagyon, de csak pár mondat erejéig szerepeltek. Fejvadászként dolgoznak, így Ari nagyon sok mindent megtanult tőlük, van fegyvere, nagyon jól tud verekedni, stb. Egyedül elengedik, hogy egy elmegyógyintézetben  utána járjon anyja történetének. Itt csak egy cipős dobozra bukkan, benne egy sejtelmes levéllel és egy könyörgő kéréssel, hogy fusson. Arit azonban nem olyan fából faragták, hogy megfutamodjon, szeretné tudni, hogy ki elől és miért kéne futnia és azt is, hogy miért lett öngyilkos az anyja.

  Megtámadják a hotel parkolójában és elég furcsa kimenetele lesz az ügynek, így Ari hamar ráébred, hogy valami nagyon rossz dologba tenyerelt. Egyik látomása odáig fajul, hogy az úttesten elveszti az eszméletét és majdnem elüti egy kis teherautó. Így ismerkedik meg a sofőrrel, Crank-kel a 13 éves kislánnyal, aki a régi New Orleans-ban, azaz a mai New 2-ban lakik és szállást ad Arinak. Már útközben megismerjük a város történetét, egy-két hurrikán söpört végig a városon, majd jött egy árvíz és a kormány mindenkit evakuált a helyszínről, de sokan ott maradtak és úgy éltek, mint a patkányok a romok között. Kiderül, hogy Crank egy csapat gyerekkel és tinivel él együtt az egyik elhagyatott házban. Mindenki dolgozik, az iskoláról azt se tudják, hogy micsoda. Az egyik gyerek sírrabló, a másik postás, a harmadik a Novem-nek dolgozik kémként. 

  A Novem az a tanács vagy közösség, amelyik megvette a kormánytól New Orleans-t és új várost hozott létre a romokból, New 2-t. A Novemet kilenc befolyásos család alkotja. New 2 egy menedék a furcsa szerzeteknek, akik el akarnak bújni a világ elől. Nem véletlenül látogatják a turisták szívesen és nem véletlenül jönnek ide a paranormális tevékenységeket kutatók sem, hiszen van itt minden, ami szem-szájnak ingere. Arit itt is megtámadják, állandóan bajba keveredik, majd szerelmes is lesz. Végül fény derül arra, hogy mi is történt a családjával, és arra is, hogy őt miért üldözik és kinek fáj rá annyira a foga.

Pozitívumok:  A könyv hangulata iszonyatosan jó. Teljesen lepusztult város, mocsár, moha, latyak, köd, minden van itt, amitől az ember lánya megborzong. Furcsábbnál-furcsább lények, alakváltók, boszik, voodoo papok és a többi. A kietlen város egyre jobban megtelik lényekkel, voodoo-val és varázslattal, karneváli hangulattal a könyv során és magával sodorja az embert. Én is szívesen részt vettem volna azon a karneválon, meg a bálokon is. Nagyon plasztikus a leírás, érzed az illatokat, szagokat, érzed a félelmet, a varázslatot a lapokon át. 

  Maga a város, a története és a Novem iszonyatosan jó ötlet. Egyre több rejtély van, amitől szétizgulja magát az ember, hogy megtudja végre a kérdésekre a válaszokat. Még a szerelmeseknek is drukkoltam és oda meg vissza voltam Sebastian-tól, a főszereplő sráctól. Egy kicsit Jace-re emlékeztetett a Végzet ereklyéi sorozatból. Rájöttem, hogy miért is bírom ezeket a fiú karaktereket. Keveset beszélnek, amitől titokzatosak, ha meg is szólalnak vagy nagyon jó szövegük van vagy pedig az erő sugárzik belőlük. Ahelyett, hogy jártatnák a szájukat és ugrálnának jobbra-balra megkergülve, mint a főhősnők, okosan és határozottan cselekednek. Nem tökölnek semmin és semmivel. Ha meg akarja csókolni a főhősnőt, megteszi. Ha ölni kell érte, egy szó nélkül megy és öl. Vezére a csapatnak és elszántan próbálja megoldani a gondokat. Sebastian ilyen, nem mellesleg pedig jól is néz ki. 

  A New 2-beli gyerekek is nagyon érdekesek és szerethetők, tetszettek a körülmények, amikben éltek. Egy elhagyatott ház, nincsenek szülők, mindenki a maga ura és nagyon is jól elboldogulnak együtt, mint egy nagy család. A kis Violet lett a nagy kedvencem (egy kis krokodil a házi állata) és a főhősnőnek, Arinak is ő volt a kedvence. Ari szintén talpraesett lány, persze hibákkal együtt és vicces gondolatai, jó beszólásai voltak, de Sebastian volt a legjobb arc az összes közül.

Negatívumok: Itt jön a képbe, a kevesebb néha több mondás. Olyan sok volt a leírás, hogy az már a történet hátrányává vált. Állandóan a moháról, a mocsárról, a ködről, a kísérteties dolgokról lehetett olvasni és néha egy-egy szereplő közbenyögött egy-egy mondatot. Annyira belassította az eseményeket, hogy már untam. Elég volt pár mondat és elkaptam a hangulatot, dideregtem, reszkettem, meg minden, de mikor még mindig három-négy oldalon át csak leírást olvastam már elvesztette az egész a varázsát és unni kezdtem. Három oldallal előtte feltettek egy kérdést és rengeteg tájleíráson kellett átrágni magam, mire a másik szereplő válaszolt, ha egyáltalán válaszolt.

  Idegesítő volt, hogy sosem kaptunk semmire választ. Kérdések tömkelege vetült fel olvasás közben bennem is és a szereplőben is, egyre több és nagyobb rejtélyek voltak és már nagyon vártam, hogy valami kiderüljön apránként. Mindig mindenki csak kérdezett, de válasz nem jött, csak sejtelmes hümmögések. Egyre kuszább és érthetetlenebb lett minden. Értem én, hogy ez egy eszköz a kíváncsiság fenntartására, de ez már sok volt. Ha egy szereplő feltesz egy kulcsfontosságú kérdést, amire a válasz előrébb vinné a cselekményt, akkor kapjuk már meg azt a választ az istenért! Ugyanez volt a kérdés nélküli válaszok esete is. Kiderültek olyan dolgok, amik kulcsfontosságúak voltak, erre a szereplő elkezd az időről vagy a kajáról beszélni, mintha rohadtul nem lenne érdekes, hogy hol van a főgonosz. Emellett persze oldalak szóltak a tájról, a házakról, stb. Az utolsó pár oldalon persze megkapjuk a válaszokat, de annyira töményen és ömlesztve, hogy már inkább nevetséges volt. Ez egy sorozat első kötete, de még a végével se érte el az írónő azt a hatást, hogy remegve várjam a második részt, valahogy nem érdekel.

  Megint csak: a kevesebb néha több. Először is van egy furcsa hősnőnk. Fehér haja van és természetellenesen kékeszöld szeme, egy félhold alakú tetoválás az egyik szeme alatt. Ha levágja és befesti a haját, másnapra ugyanúgy néz ki, mint előtte. A hősnőnk hallucinál is. Ott van az édesanyja vízióinak furcsasága és az öngyilkossága is. Ez eddig rendben van, megvett magának a sztori. Eljutunk egy kísértetvárosba, tökéletes. Magukra hagyott gyerekek szintén furcsa kinézettel, remek. A Novem és a város története, egyre szuperebb a könyv. Aztán meglódult valahol az írónő tolla a történet első harmadában, mert hirtelen jön egy eldugott kis sziget, börtönnel és mitológiai lényekkel. Egy félig madár, félig ember szerzet, görög szörnyvadászok, három embernyi méretű alakváltó pók, egyéb alakváltók, varázslók, boszik, vámpírok, félistenek, egy félig vámpír félig varázsló gyerek, csinált vámpírok és született vámpírok, voodoo papok és végül mindennek megkoronázásaként görög istenek és istennők. A reakcióm ez volt: MI VAN?

  Mindemellett még mindig nem tudjuk, hogy micsoda Ari, hogy ki kergeti, hogy mi van az anyjával, de bejön a képbe megannyi rejtély. Minden egyes szereplő valami a könyvben, találd ki, hogy ki micsoda és ővele mi van. Miért kergetik őket, mi van az ő szüleikkel is. Találd ki, hogy Arit ki és miért rabolja el, majd találd ki, hogy a fenébe kerül oda egy totál más lény, aki nem illik a sztoriba. Mindig csak az van, hogy találj ki valamit, miközben semmit se tudsz meg, majd csak az utolsó pár oldalon. 

A rejtélyek egészen addig jók, míg ki nem derülnek, hogy mik azok. Miután megtudod, kínodban röhögsz és nem érted, hogy mire ez a nagy cécó. Kiderül, hogy micsoda Ari és röhögve csóváltam a fejem, hogy ilyen nincs, hogy lehet ekkora hülyeséget kitalálni? Nem lenne rossz lény vagy akármi, csak bugyuta mellé a sztori.

Miért is bugyuta? Az írónő szerintem nem tudta eldönteni, hogy mit is akar valójában a történettel. Kitalált egy jó alapgondolatot és ahogy elkezdte írni a sztorit, azzal párhuzamosan rontotta el. A hangulatábrázolás jó, de nem ártott volna a leírásokon húzni egy kicsit, mert átesett a ló túloldalára. A főhősnő egy tipikus Mary-Sue. Szuperkülönleges, szép, csinos, jól tud verekedni, elszánt, jó szövege van, rögtön belehabarodik egy nap ismertség után a "lovag", mindenki meg akarja védeni és segíteni akar neki, aki pedig nem, az csakis őt akarja megölni, amúgy esze ágában se lett volna bántani senkit. Persze, hogy az átok, ami a családján van, nála valamiért más, mert ő különleges és még sorolhatnám.

  Imádom a fantasyt, de ez már sok volt. A karakterek emberi része nagyon hiteltelen volt. Szinte nincs is karakterizálás. Nevetségesen mozgatta az írónő a karaktereket. Mindegyik csak oda lett biggyesztve, mert miért ne legyenek benne. Funkciójuk nem nagyon van, csak Ari háttértáncosai. A sok lény pedig kivágta bennem a biztosítékot. A kilenc család hármasával van felosztva a Novemben, hogy melyik melyik fajt képviseli. Ez oké. Rendben van, hogy a voodoo itt szinte vallás és tele van a város ilyen dolgokkal, hiszen New Orleans-ban vagyunk, de hogy mi a fene köze van ehhez a görög mitológiának azt senki se tudja megmondani, szerintem maga az írónő se. 

  Ha megmaradt volna a voodoo vonalnál és a bosziknál, varázslóknál, akkor nagyon jó lett volna a sztori. Vagy maradhatott volna a görög mitológiánál és elhagyja a többit. DE a vámpírok, alakváltók mit keresnek a voodoo-nál, illetve mindez mit keres a görög mitológiával egy lapon? Pallasz Athénénak mi köze van Drakulához? A Harry-Pottereknek mi köze van a Mardi Gras-hoz? 

  Szóval a hangulat, a város története és a Novem nagyon érdekes. A főgonosz és a megjelenései, illetve a vele való leszámolás viszont nevetséges. Egy összekutyult badarság az egész.

SPOILERES ÖVEZET!

Vicces dolgok és WTF-ek: 

• A hősnő vagány, annyi mindenen ment keresztül, hogy már kész felnőtt 17 évesen. Úgy tud verekedni, hogy egy tai-bokszoló megirigyelné, tökéletesen tud bánni a fegyverrel és olyan tapasztalt, meg annyira okos, mint egy 40 éves felnőtt, ennek ellenére miért viselkedett és döntött mindig úgy, mint egy retardált hat éves?
• Gond nélkül kinyír egy görög harcost, de a forgatagban simán elrabolja egy másik Sebastian mellől, majd később a leglehetetlenebb helyzetben mégis ki tudja nyírni bármiféle erőfeszítés nélkül ugyanazt a harcost.
• Simán el tudja fogadni, hogy létezik mindenféle lény, óriáspók, félig vámpír, félig varázsló, istenek, alakváltók, stb. annak ellenére, hogy ő még azt sem tudja, hogy ő milyen lény is valójában, azt hiszi, hogy ember.
• A főgonosz, őhatalmassága simán hagyja, hogy meglépjen a börtönéből Ari, sőt még azt is hagyja, hogy az összes cellalakót kiszabadítsa, majd érzékeny búcsút vegyenek egymástól. 
• Ha írsz egy könyvet, legyél olyan átlátszó bizonyos rejtélyekkel, mint az üveg, másoknál meg olyan titokzatos, hogy még te se értsd, hogy mi van. Értem ezalatt, hogyha a főhős kiszabadítja a szerelme apját, úgy hogy nem is tudja ki az, jegyeztessük meg vele többször is, hogy: úristen, úgy néz ki, mint a szerelmem, dettó ugyanaz, csak idősebb kiadásban és a főhősünk hívja úgy gondolatban apucit, mint a szerelmét, de közben ne essen le neki, hogy tényleg az apja. Apropó! A főhősünk apuciját is tegyük be velük együtt ugyanabba a börtönbe, beszéltessük is őket egymással, hátha nem esik le senkinek, hogy ő meg a hősünk apja.
• Amikor a börtönből kiszabadulnak a lények, vigyünk bele népmesei elemet és egyesével mindegyikkel mondassuk el, hogy: ha kellek, csak hangosan mond ki a nevem, én meg fogom hallani. Persze, közben imádkozzunk, hogy ne essen le az olvasónak, hogy majd a vége jelenetnél ők lesznek a megmentők. 
• Pár óra ismertség után zuhanjon egymásba a fiú és a lány olyannyira, hogy már az életüket is felálodznák egymásért.
• Ha a város megtudta eddig magát védeni a főgonosztól, akkor a főhősünk megjelenésével hirtelen már ne tudják magukat megvédeni, mert akkor lesz konfliktus. 
• Ha a főhősünk veszélyes egy egész városnyi ember életére, de egyébként béke lenne, ha nem lenne a városban, akkor mindenáron akarjuk, hogy ott maradjon velünk, ki a fenének kell a béke? Sőt, még az is erőszakkal tartsa őt a városban, aki különben utálja, mert miért ne hozzák a saját fejükre a bajt?
• Ha valaki ki akarja használni a főhősünket, akkor ordítson csak nyugodtan a lapokról, hogy ki akarják használni, majd az olvasó lepődjön meg, mire végre kiderül. 
• A szereplőnknek ne legyen önálló akarta, a körülmények mindig oda vigyék, ahol pont ott és akkor lennie kell, nehogy lemaradjon valamiről, mert akkor lőttek a cselekménynek. 
• A hatalmas főgonosz iszkoljon el és csinálja össze magát istennő létére, mert a főhősünk behúzott neki egyet. 
• Egy görög istennő nyakába harapjon egy vámpír, így az meneküljön el a helyszínről.
• Tegyél az üstbe egy vámpírt, akit átváltoztattak, meg egy olyat is, amelyik született, majd adj hozzá fél kiló voodoo-t, öntsd nyakon egy kis alakváltó hordával, majd tegyél bele egy evőkanál óriáspókot, egy kiló félig ember félig madár lényt, rázd össze a görög mitológiát, de nagyon alaposan, hogy az összetevőkre rá se lehessen ismerni, majd önts belőle bőven, sózd meg egy kis varázslóval, majd szórj pár szemnyi boszit is bele, a kígyókat se felejtsd ki, mert a kaja ízetlen lesz. Jó étvágyat!
• Végül zúdítsunk az olvasóra minden zagyvaságot, amit csak lehet és eddig eltitkoltunk, mert idő közben elfelejtettük adagolni a dolgokat, de az utolsó fejezetben nem ártana valahogy lezárni a cselekményt. 
• Jah, és a főhősünk legyen a legjobb helyzetben, amikor a végén alkudozni kell, annak ellenére, hogy mindenki erősebb és nyugodtabb lenne nélküle, elhárulna a veszély, ha ő elmenne onnan, de azért alázkodjunk meg neki. Nehogy már elmenjen és itt hagyjon minket a békében és boldogságban, a mi kis városunkban, ahol tök jó az élet. Kell nekünk még több tornádó és árvíz, mit se számít pár milla, hogy újra kell megint mindent építeni és még bele is halhatunk.

Miért olvasd el? Szerintem ne tedd.

Miért ne olvasd el? Ha értelmesebb és szórakoztatóbb sztorival akarod eltölteni drága idődet, akkor messzire elkerülöd ezt a könyvet. Nem éri meg elolvasni. 

________________________________________________________________________
Történet: 3/6 pontból

Karakterek: 3/6 pontból

Kedvenc: Sebastian, Violet

Tetszett: a könyv hangulata, a Novem és a város

Nem tetszett: egy egész poszt szól róla.

Kiadás: Simone Pulse, 2011. február 22.

Oldalszám: 320 oldal
________________________________________________________________________

Tovább

Suzanne Collins - A Futótűz

Miért pont ez? Az első rész után nem bírtam ki, hogy ne folytassam, pedig nem is volt függővége.

HA AZ ÉHEZŐK VIADALÁT NEM OLVASTAD, NE OLVASS TOVÁBB!

Történet: Miután Katniss és Peeta túlélte az Éhezők Viadalát, családjaikkal beköltözhetnek a Győztesek Falujába, hogy aztán boldogan éljenek, míg....meg nem jelennek az új Békeőrök a Tizenkettedik Körzetben, míg Snow elnök nem tesz fenyegető látogatást Katniss házában és míg nem közlik az összes eddigi Viadalok győzteseivel, hogy újra kiválasztottak lesznek egy még nagyobb viadalban. Ebben az évben ugyanis, nemcsak a szokásos Éhezők Viadalát szervezik meg, hanem egy huszonöt évente megismétlődő nagyobb mészárlást is. A Kapitólium bebizonyítja, hogy nem lehet csak úgy borsot törni az orruk alá.

Vélemény: A könyv összhatása ugyanaz, mint ez első részé, örömtől és izgalomtól csillogó szemekkel hol ugrálok, mint egy sikoltozó gyerek a karácsonyfa alatt, hol meg káromkodok a függővég miatt és átkozom az írónőt, amiért ennyire megcincálta az idegeimet. A sorozat nagyon nagy kedvenc lett és már azt se tudom, mikor rajongtam ennyire egy történetért, talán a Végzet Ereklyéi sorozat ért el nálam ilyen hatást, hogy elvonási tüneteim vannak a következő rész(ek)ig. Viszont ennél a résznél, hogy stílusos legyek, légy került a levesembe, de a könyv vége miatt, bekajáltam, mintha az arénában lennék. 

  Mesélek egy kicsit erről a légyről és a levesről. Itt volt a kezemben a második rész, szépen tálalva, első ránézésre hibátlan hozzávalókkal. Van egy nagyon kedvelhető, imádható főhősnő, Katniss, van egy komor, feszültségekkel teli hangulat, ami szó szerint az idegeimen táncolt, van egy nagyon jó kis szerelmi háromszögünk, aminek az egyik csúcsán egy imádható srác, Peeta áll, van egy szépen kidolgozott disztópiás világunk, és egy nagyon jó írónőnk. Ármány, összeesküvés, egy kis szerelem, sokkoló jelenetek, izgalom, feszültség, humor, dráma, minden kis finomság együtt van, ami kell a sikerhez. De aztán orvul belerepült a légy a levesembe és csak meghökkenve tudtam bámulni rá, hogy mit kavar bele az ételembe. 

  Először is a fordítás. (Kedves fordító, mit csináltál? Mit? De most komolyan! *hajtépkedés és forgó szemek*) Mind a két részt ugyanaz a személy fordította és le a kalappal előtte, nekem nagyon tetszett a fordítás nyelvtanilag, formailag, jobbról, balról, alulról, fölülről, de Katniss mióta mond olyanokat, hogy kaja, kecó és smár? Akit én megismertem az első részben, egy komoly és felnőttesen gondolkozó, talpraesett fiatal lány volt, most meg, mintha duzzogó és elkényeztetett tinédzserré vált volna ilyen szöveggel a szájában. Nekem totál nem volt összeegyeztethető az első kötet Katnissa a második kötetével. Ez volt a légy első gonosz lépése a tányér széléről a levesbe. 

   A második lépés, amikor már fel se nézett rám vigyorogva, csak beletrappolt a következő lábával, az a könyv eleje volt. Míg az első kötetnél egy idő után túlléptem azon, hogy olyan kaják leírása volt, amiket még én se kóstoltam végig és olyan ruhaköltemények, meg kozmetikai eljárások taglalása volt oldalakon át, amire sose lesz pénzem, addig itt kikergetett a világból. Az első részben meg tudtam érteni/magyarázni ezt a technikát, hiszen nagyon jó kontrasztot alkotott a körzetbeli éhezés és a kapitóliumi gazdagság és jólét. Nagyon jól érzékeltette az írónő a kétfajta életmód közti különbséget, itt viszont már nem volt rá szükség, legalábbis ennyire kiélezve nem. Tudtuk és Katniss is tudta, hogy honnan jött, hogy belecsöppent a Viadal után a jólétbe és a karakteréhez méltón viselte az új körülményeket, de számomra csak töltelék és időhúzás volt, hogy megint több tíz oldalon csak egy divatlapot olvasok, étlappal és pár kisvárosi megható történettel vagy pletykával megfűszerezve. Olyan érzés volt, mintha a Kapitóliumban ülve egy városi női magazint olvasnék, miközben inkább a politikai lapot, vagy a következő Viadal műsorújságját szeretném olvasni. Nem is lett volna baj, ha a végső Viadalt jobban kidolgozza az írónő, mert megmondom őszintén, hogy most nem überelte annyira az elejét, mint az első kötetben. Más volt a történet, persze, nem ugyanaz a séma volt, de nekem egy kicsit olyan volt, mintha az első kötet rosszabb változata lett volna a kezemben. 

  Sokkal nagyobb arányban voltak most a részletes leírások, mint az első részben és sokkal inkább nem volt létjogosultságuk. Az események, amik előrébb vitték a cselekményt jól és elég rejtélyesen voltak elhintve és időzítve, be is tudott csapni az írónő a legtöbb résznél, de ezek az események rengeteg olyan résszel voltak kitöltve, ami rontott a helyzeten. Miközben olvastam a könyvet nem tűnt fel annyira hibaként, de ahogy a végére jutottam és végiggondoltam, hogy mekkora bombát indított útjára az írónő, úgy éreztem, hogy hamarabb is elindíthatta volna az eseményeket, a nagy durranást. Röviden szólva az arányok nem voltak annyira jók, kevesebb kaja és ruha és több politikai csatározás, valamint kidolgozottabb Viadal kellett volna. Amilyen nagy eseménynek harangozták be a második kötet Viadalát, annyira kicsit szólt számomra. Sokkal többet vártam. 

  A Viadal ötlete nagyon jó volt, meghökkentett és végigugráltam, meg izgultam az egészet, aztán amikor olyan durvává kezdett válni, mint az első kötetben, hirtelen kirángattak belőle és közölték velem (a szereplővel), hogy vége én meg csak értetlenül pislogtam és jobbra-balra lapoztam, hogy hol a könyv vége, mert azt nem találom. Gyűlölöm a függővégeket, mert felérnek egy lelki kínzással, és azért is, mert borzasztó könnyen hatnak rám, tipikusan buta fogyasztó lesz belőlem és gondolkodás nélkül nyúlok a másik kötetért, rá se nézve, hogy mennyibe kerül. (Igen, esendő vagyok én is.) Visszatérve a Viadalra, nagyon tetszett, hogy a könyv eleji utalással össze tudtam kapcsolni az eseményeket és egy kicsit megdolgoztatta az agyam és a fantáziám, hogy ki kivel van és tulajdonképpen mi a fészkes fene történik itt, aztán meg is kaptam a pofont a függővéggel, ami lesokkolt. Tetszett a jelkép felhasználás is és az összetartás érzése, az, hogy fellázadnak a jók a gonosz ellen és bizony pimaszul odapörkölnek, de nem tudtam megemészteni, hogy olyan kis kurta lett a Viadal. Az egy dolog, hogy még inkább Lost érzésem volt és a Kocka filmek hatását is érzékeltem (egy-egy cikk, egy-egy csapda és még ráadásul mozognak is), de nem érdekelt, mert eredeti ötlet volt, csak szerintem ebből az ötletből sokkalta többet is ki lehetett volna hozni és az írónő biztos vagyok benne, hogy meg is tudta volna csinálni. Ez volt az a pillanat, amikor a légy fejest ugrott a levesembe és elmerült benne, de szó nélkül lenyeltem a végén, mert kell a harmadik rész, de nagyon gyorsan, mert teljesen kifordultam önmagamból. Tudnom kell, mi a vége. 

  Összességében zseniális a történet, attól függetlenül, hogy lehetne még tökéletesebb is (van egyáltalán olyan, hogy tökéletes valami?) és, hogy sok benne más művek hatása (Lost, Kocka, Battle Royal, stb.). Teljesen lesokkolt, ledöbbentett, meghatott, még pityeregtem is néha és felborzolta az idegeimet, az adrenalin szintemet meg úgy rángatta, mint egy marionett bábut. Kihagyhatatlan és számomra az év, sőt az évtized egyik toplistás, legjobb könyve, bár az első résznek nagyobb volt a hatása. Remélem, hogy a harmadik felülmúlja mind a két részt. Utána már csak az lesz a bajom, hogy miért nincs tovább. :)

Miért olvasd el? Ha az első rész nagyon tetszett, akkor felesleges válaszolnom. Ha nem tetszett, akkor most se fog annyira meggyőzni, talán ha a harmadik rész nagyon ütős lesz, akkor még azok is a kezükbe veszik, akik haragudtak a Battle Royal koppintása miatt, vagy a másolás jelleg miatt. 

Miért ne olvasd el? No comment. 

___________________________________________________________________________

Történet: 5/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Peeta, Cinna

Tetszett: A körzetek összetartása, néhány szereplő polgárpukkasztó és lázadó viselkedése, Katniss "esküvői ruhája", ami Cinna érdeme volt. A nagy összeesküvés, ami körvonalazódik. 

Nem tetszett: A divat- és étlap jelleg megint, valamint a Viadal kurtasága.

Kiadás: Agave, 2010

Oldalszám: 314 oldal   

___________________________________________________________________________

Tovább

Suzanne Collins - Az Éhezők Viadala

Miért pont ez? A kiadó egy másik könyvének hátuljában láttam először ajánlatként a történetet, de különböző okok miatt nem jutottam el odáig, hogy el is olvassam. Egy idő után észrevettem, hogy mekkora rajongótábora lett a könyvnek, filmet is készítenek belőle, ráadásul egy Molyos kihívást is találtam hozzá, így muszáj voltam a kezembe kaparintani.

Történet: A történet a Panem nevezetű országban játszódik, ami Észak-Amerika romjain jött létre. Fővárosa a csillogó Kapitólium, amiben amilyen jómódban és gazdagon élnek, olyan szegényen és tehetetlenül tengetik napjaikat a környező tizenkét körzet lakói. Évtizedekkel a történet ideje előtt, tizenhárom körzet létezett, de a Kapitólium könyörtelenül eltiporta a Tizenharmadikat, mikor lázadás tört ki. Ezzel a szörnyűséggel kívánták emlékeztetni a körzetek lakóit, hogy a Kapitólium kezében van a hatalom és ők bármit megtehetnek, ne merészeljen senki sem lázadni. Hogy a fenyegetés még teljesebb legyen, a Kapitólium egy valóságshow keretében minden évben megrendezi az Éhezők Viadalát, ahol minden körzetből egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiú és egy lány vesz részt, persze nem önszántából. Az aratóünnepségen húzzák ki a résztvevők nevét, hogy utána elszállítsák őket egy arénába egy ismeretlen helyre, hogy ott egymással és a természeti viszontagságokkal megküzdve egyetlen egy ember maradjon talpon. A nyertes egész életében jómódban élhet. A történet egyik főszereplője, Katniss egyedül él az édesanyjával és kishúgával a Tizenkettedik körzetben, gyakorlatilag ő a családfő, ő viszi haza az élelmet, amit legjobb barátjával Gale-lel illegálisan levadásznak a közeli erdőben. Mikor Katniss kishúgát sorsolják ki a Viadalra, a lány gondolkodás nélkül a helyébe áll, így húga helyett őt viszik el a Viadalra, Peeta-val, a pék fiával, hogy a Tizenkettedik Körzetet képviseljék a Viadalon.

Vélemény: Amióta befejeztem a könyvet, csak azt bírom hajtogatni ugrándozva, hogy Úristen, Úristen, Úristen! Évek óta nem olvastam ennyire jó könyvet, mint Az Éhezők Viadala. De most próbálok valami érdemleges véleményezést kipréselni magamból és összeszedni a gondolataimat, hogy ne egy kisregény legyen a kritikából.

Az elején eléggé nyögve-nyelősen tudtam csak olvasni és pár napra félre is tettem, mert nem szippantott magába a történet. Egyrészt azért, mert nagyon nyomasztóan indul, nem volt meg hozzá a megfelelő hangulatom, másrészt a környezetem idősebbjeitől hallottam már ilyen körülményekről (éhezés), nem is keveset és ezért még jobban megrázott az indítás. Folyamatosan az idősebb családtagokat, barátokat láttam magam előtt és belegondoltam, hogy de vacak lehetett így élni és mindezt elviselni. Hogy az ember mire képes, mit meg nem eszik, hogy életben maradjon. Persze az ismerősök/rokonok nem vadásztak úgy, mint Katniss, de hasonló borzalmakat meg tudtak enni és a legszörnyűbb az egészben, hogy a mai napig, ebben a percben is van rengeteg olyan ember a világon, aki kénytelen így élni. A borzongásom ellenére az írónő elérte nálam a szájtátós hatást és nagyon átérezhetően festette le a körülményeket. Ezért már egy nagy piros pont jár neki és kíváncsi lennék, hogy volt-e valami személyes tapasztalata, mert mindvégig úgy írta a történetet, hogy elhittem neki, így is élnek emberek. Olyan részletességgel számolt be minden egyes túlélési lépésről, hogy csak megrökönyödve pislogtam és folyamatosan az járt a fejemben, hogy nekem ilyen meg olyan tett eszembe nem jutna, ha kikerülnék a vadonba. 

Aztán megint elővettem a könyvet és már kezdett bennem mocorogni az érdeklődés, mert a történet átkerült a Kapitóliumba és addigra volt pár kis megható mozzanat, ami segített még jobban megkedvelni Katniss-t. Ahogy haladt előre a történet furcsa érzés volt, nem csak a főszereplőnek, hanem nekem is áttérni a fényűző dolgokra és átéreztem, hogy mekkora élmény lehetett egy éhezőnek belakmároznia a legfinomabb falatokból, de pár oldal után már zavarni kezdett, hogy szinte állandóan csak a kajákról olvasok hosszasan, meg a divatról, de ez az eszköz kellett ahhoz, hogy még csillogóbbnak tűnjön a Kapitólium. Vártam már nagyon, hogy beinduljon a történet és ne a Kapitóliumban totyorogjunk, már éppen ott tartottam, hogy megint félreteszem, amikor is úgy beindult a fogaskerék, hogy az utolsó oldalig le se tudtam tenni és úgy végigizgultam, hogy az hihetetlen.

A Kapitólium ahhoz képest, hogy a körzetek mennyire elmaradottak és szegények, olyannyira kitűnt Panem-ből, mintha egy egészen másik világ lett volna. Mindenhol közvetítették a Viadalt, hightech cuccokkal volt felszerelve a versenyzők ideiglenes lakhelye, kész divatbemutatót rendeztek le a kiválasztottakkal és olyan dolgokat is megkaptak, amiről életükben nem is mertek álmodni. Amennyire megrázott és ledöbbentett az a képmutató világ, annyira el is varázsolt és úgy voltam vele, hogyha a szereplők nem is élik túl, legalább tejben-vajban fürösztötték őket egy ideig és egy kicsit oldódott a hangulatom. Egy idő után már annyira izgultam értük, mintha a saját ismerőseimről vagy barátaimról olvasnék. 

Eleinte nem tudtam hova tenni a mentort, Haymitch-et, sem Effie-t, de egyre jobban megkedveltem őket is, nagyon jól bánt az alakjukkal az írónő, pedig csak mellékszereplők. A legkedvencebb kedvenc a Kapitóliumból, a stílustanácsadó, Cinna lett. Mielőtt megismertem volna Peeta-t, a pék fiát, ő lett a rajongásom tárgya, aztán Peeta úgy lesöpörte a színről, mint szél a szemetet. Peeta lett a plátói szerelem és nem véletlenül, hiszen nagyon jól kidolgozott karakter ő is. Végig azon izgultam és abban reménykedtem, hogy megússza az egészet, és bár hittem abban, hogy szerelmes, néha meginogtam, de bíztam benne, hogy az érzései valóságosak. 

Katniss karaktere volt a legkidolgozottabb és még el sem kezdődött a Viadal, már rá tettem volna fogadást, hiszen annyira sokat tapasztalt és talpraesett lány, hogy meg lehetne irigyelni. Tetszett a csípős és vadóc stílusa, ami mellett nagyon érző szívű is, a végsőkig óvja a családját és azokat, akiket megszeret. Különösen akkor került közel a szívemhez, amikor az édesapjára emlékezett vissza és az otthon maradt családjára, illetve amikor Ruta-val egy másik kiválasztottal voltak jelenetei. Érdekes volt, hogy míg az elején minden kiválasztottat sajnáltam, a vége felé már a halálukat kívántam és ettől elborzadtam. Nem csak azt tudta ábrázolni az írónő, hogy a résztvevők is így kezdenek el gondolkodni, hanem még nálam is elérte, hogy így érezzek. Nagyon tetszett az is, hogy Katniss-ból nem csinált vérengző vadállatot, hanem meghagyta az emberségét. Bár Katniss néha érzelemmentesnek tűnt, vagy inkább ellenségesnek, azért ott volt benne mindvégig az érző ember, aki nem csak önmagára gondol, pedig olyan helyzetbe került, amikor tényleg csak önmagára számíthatott és önmagával kellett volna foglalkoznia. 

Ha az írónő nem oldotta volna meg ennyire mesterien az érzelmi szálakat, akkor valószínűleg nem tetszett volna a könyv, mert egy kicsit olyan ValóVilág, amit utálok és egy kicsit Lost hangulata lett és mindezektől nem tűnt volna eredetinek, sem kiemelkedőnek a történet. Néhány embernek ezért nem tetszett a könyv, mert nagyon valóságshow hangulata volt mindvégig, de ha eleinte engem is zavart, a közepe táján, amikor már tényleg beindulnak az események nem jutott többé eszembe, hogy bármihez is hasonlítsam. Azzal voltam elfoglalva, hogy halálra izguljam magam Katniss-ért, felvont szemöldökkel figyeltem a talpraesettségét és ötletességét, valamint aggódtam a szerelmi szál miatt is, holott nem az volt a lényeg a történetben. Már az utolsó oldalaknál jártam, amikor azon kezdtem el izgulni, hogy csak ne függővége legyen, könyörgöm ne, aztán csalódtam is meg nem is. A szívem mélyén a happy end-et vártam, ahhoz vagyok szokva és bár nem lett az, de nem nem is lett az ellenkezője sem, nagyon jól lezárta az írónő az első kötetet. Kaptam egy végső megoldást is, meg nem is. Remegve várom, hogy mikor olvashatom a második részt és mindenkinek csak ajánlani tudom. Azt is megkísérlem kimondani, hogy ez az egyik legjobb szerelmi szál, amihez szerencsém volt és a legfurcsább is. 

Miért olvasd el? Mert nagyon-nagyon sokat lehet rajta izgulni, nagyon érdekes a felépített világ, a szerelmi szál is. Az írónő stílusa is jó és a karaktereket könnyű megkedvelni. Nagyon tetszett benne, hogy a történetben kijött az ősi, vadállatias ember a szereplőkben, miközben ott volt a modernebb, érzelmileg fejlettebb énjük is. (Én öt percig se bírtam volna ki a vadonban és ezt bevallom őszintén, nagyon durva dolog. Bár nem élünk ilyen körülmények között, de akkor is.) 

Miért ne olvasd el? Erre nincs mit mondanom.

_______________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Ruta, Cinna, Katniss és PEETA, a plátói szerelmem. :)

Tetszett: Szinte az egész, de legfőképpen az arénabeli jelenetek.

Nem tetszett: Egy kicsit elhúzott volt az eleje és lassan tudtam belemerülni a történetbe, de ez valószínű csak a hangulatom hibája volt.

Kiadás: Agave, 2009.

Oldalszám: 304 oldal

_______________________________________________________________________

 

Tovább

Ellen Hopkins - Crank

Miért pont ez? Az írónő könyveit már Gigi *köszönet Giginek a távolból* kritikái által régebben kiszúrtam magamnak, de most jutottam el odáig, hogy olvassak is tőle Molyos kihívások alkalmából.

Történet: A regény önéletrajzi ihletésű, az írónő lányáról szól, aki a drogok rabjává vált. A lány szemszögéből olvashatjuk a hullámvasúthoz hasonló élettörténetet, milyen érzés drogfüggőnek lenni, mennyire lehet tőle szenvedni és attól is, hogy ugyan ki szeretne belőle lábalni, de egyszerűen nem megy. A tizenhét éves Kristina a nyári szünetben meglátogatja az édesapját egy másik városban és ott kerül először bajba a drogokkal, illetve itt esik először szerelembe. Megjelenik Bree, aki tulajdonképpen Kristina alteregója, a drogfüggő énje. Itt nincs szó többszörös személyiségzavarról, csak Kristina Bree-nek hívja és mutatja be magát másoknak, amikor a droghoz közelebb kerül. Bree a vadabb, flörtölősebb, "teszek a világra" énje Kristinának, ő testesíti meg a lány merészebb énjét. Kristina annyira szétesik a drogok miatt, hogy szinte két teljesen különböző embernek érzi magát. Kristina/Bree hazamegy pár hét után az édesanyjához és a testvéreihez, de otthon is "megtalálja" a drogot, felborítja az életét, új barátai lesznek a régiek helyett és a szűz lány el kezd randizni (és persze drogozni) egyszerre több sráccal is, míg a végén terhes lesz.

Vélemény: Azt se tudom, hol kezdjem, annyira felzaklatott a könyv, de belekezdek valahogy. A történetleírásomban nem szerepel spoiler, mert nagyjából ez szerepel a fülszövegben is és spoilertől mentesen is írom a véleményt, mert muszáj így megírni, meg akarom hagyni az élményt mindenkinek, aki egyszer a kezébe veszi a könyvet.

Általában minden könyvtől vár valamit az ember, szinte már nem lehet előítéletektől mentesen olvasni. Három dologtól is féltem, az egyik, hogy Gigi nagyon magasztalta az írónőt és nagyon féltem, hogy ezek után nem kapom meg azt a katarzist, mint ő. Féltem attól is, hogy ez versregény és bár szeretem a verseket, ritkán olvasom őket, mert egészen más élményt adnak az embernek, mint egy regény. Nehezebb őket feldolgozni, gyakran rajtad múlik, hogy egy képet hogyan értelmezel és gyakran többféleképpen is fel lehet fogni az olvasottakat. A harmadik, amitől féltem, hogy életrajzi ihletésű és bevallom őszintén, hogy az életrajzokat unni szoktam, talán eddig csak egyetlen olyanhoz volt szerencsém, ami tényleg érdekelt. 

Aztán olvasni kezdtem és elfelejtettem minden félelmet és előítéletet, semmi sem érdekelt, csak az, amit olvasok és szinte magam előtt láttam Kristinát/Bree-t, mintha ott állnék mellette. Teljesen kizártam a külvilágot, hozzám se lehetett szólni, míg el nem olvastam az egészet, összességében pár óra alatt (egyébként rövid könyv, az oldalszám ellenére a sajátos formája miatt). Nem zavart a versforma, főleg azért sem, mert rímet szinte nem is találtam, így nem lett Frédi-Béni komikus élményem. El is felejtkeztem róla, hogy milyen formában írta meg Hopkins a könyvet, némelyik jelenetnél pedig rájöttem, hogy más formában nem is lehetett volna megírni, így volt tökéletes. Mikor Kristina/Bree drogos állapotban volt, a versforma csak fokozta az érzéseket és szó szerint éreztem azt, amit ő. Ahogy a szavak egymás mellett/alatt gyorsan követték egymást szinte már nem is alkottak egy összefüggő mondatot, mégis annak tűnt és értettem a mondanivalót, és azt is, hogy a "betépett" állapotában tényleg így gondolkozhatott. A szavak csak úgy kergették egymást a fejében. 

De mielőtt mindenki azt hinné, hogy ez a történet csak egy drogos lány szenvedése és elmélkedése, leszögezem, hogy nem. Ez több annál. Bár a történet nem kimondottan egyedi, mert nap mint nap történnek/történhetnek ilyen dolgok a fiatalokkal szerte a világban, drog, tiniterhesség, nemi erőszak (akár a saját barátjuk által, nem feltétlenül vadidegenre gondoltam), alkohol, suliból lógás, régi barátok elvesztése, rossz társaságba keveredés, stb. Gyakran az egész mix megtörténik a fiatalokkal, elindulnak a hullámvasúttal és nincs megállás. De itt nem is lényeg, hogy egyedi legyen a történet, hanem az a legfontosabb, hogy van, aki MER írni erről és hitelesen. Mer írni róla szókimondón, teljesen lecsupaszítva a rossz dolgokat, őszintén, nem pedig szépítve, mondván, hogy hát tiniknek írok, ezért finomítanom kell rajta itt-ott. Itt nincs finomkodás, nincs burkolt megfogalmazás.

Kristina története megrázó, mert mindvégig az ő fejében vagyunk és magával ránt abba a világba/pokolba, ahol ő él, pedig nem kéne ott élnie. Tudja ő is, de mégsem képes kilábalni belőle, mert ott a "szörny", a drog, ami édesdeden suttog a fülébe, ráadásul ott van a másik énje, Bree, aki mindig magával rántja. Szegénykém nem egyszer véget próbál vetni az egésznek és egy pillanatra kijózanodik, de aztán mindig közbeszól a sors és szó szerint vissza taszítja őt a mélybe. Sok esetben nem is csodálkoztam rajta, hogy újra a drogokhoz nyúl, az ő helyzetében nem is tudom, mi lett volna a megoldás. Teljesen át lehet érezni, amit ő érez, meg lehet érteni, hogy min megy keresztül. Teljesen átlagos tinédzser, semmi olyan megrázó dolog nem történt vele, ami annyira indok lett volna a drogozásra (a szülei válása és az, hogy a lánytestvére leszbikus, persze, hogy megviselték, de nem ezért kezd drogozni). Érzelmileg össze van zavarodva, még szűz, de már megkezdődött a randizás időszaka, hibát hibára halmoz és sok baklövést követ el, de ki nem hibázott tinédzser korában? Ezektől a hibáktól lesz esendő, ember és egy átlag tinédzser. Bree nem csak a drogos énje, hanem Bree testesíti meg a benne ébredező vonzó nőt, aki lesz/lehetne belőle később, aki segít neki levedleni a kislányt, bár nem épp a megfelelő módon.  

Kristina/Bree keresi a szerelmet, azt az igazi szerelmet, amire minden tinédzser vágyik és végig is megy ugyanazokon a csalódásokon. Rádöbben, hogy ez mégsem az a szerelem, amire vágyott, mert a fiúk tesznek róla, hogy felébredjen ebből a kábulatból. Elég egy oda nem illő, a szerelemmel össze nem egyeztethető  mondat, vagy kifejezés és Kristina észbe kap, majd megsérül. Minden egyes alkalom megint indok arra, hogy a droghoz nyúljon, amitől előjön belőle a "teszek a világra" életérzés. Egy alkalommal annyira megsérül, hogy már aggódni kezd az ember, hogy ajjaj, ebből mi lesz? Ezt én biztos, hogy nem élném túl. Ő túléli, de megint csak droggal. Az édesanyja és a mostohaapja ugyan gyanakszik, hogy nem stimmel vele valami, ráadásul Kristina annyira megváltozik negatív értelemben, hogy az anyja megrémül, de nem tudnak mit tenni, mert a lány nem hajlandó velük beszélni szinte semmiről. A szülők mindent megtesznek, ami tőlük telik, de a tinédzserek nagyon leleményesek tudnak lenni, ha arról van szó, hogy ki akarnak szökni a pasijukhoz, vagy Kristina esetében, ki akar szökni a házból, hogy droghoz, cigarettához, alkoholhoz  jusson és persze a barátja csókjához is.

Mindennek a tetejébe még terhes is lesz és ez tulajdonképpen a tetőpont. Innen vagy nagyot lehet zuhanni, vagy pedig észbe lehet kapni és megváltozni, de nem árulom el, hogy mi történt, ahhoz el kell olvasni a könyvet. A terhesség témája is nehéz és nagyon érdekes volt olvasni, hogy egy drogfüggő lányban milyen gondolatokat indít el ez az egész. Persze, nem kell ahhoz drogfüggőnek lenni, hogy egy 17 éves katasztrófaként élje meg a dolgot, de itt Kristina történetét ismerve még nagyobb súlya volt az egésznek. Nem tudom megítélni, illetve még nem lehet megítélni, hogy helyesen döntött-e ezzel kapcsolatban, mert a történet még két köteten át folytatódik, amit feltétlenül el fogok olvasni, mert belepusztulok, ha nem tudom meg, mi történt később. 

Hopkins eleve nehéz témákról ír, mint azt már megtudtam pár kritikából, de ennek a könyvnek talán azért van nagy súlya és azért zaklatja fel még jobban az embert, mert olvasóként tudjuk, hogy igaz és megtörtént. Persze nem szó szerint volt minden így, ezt az írónő is kihangsúlyozza, de erősen életrajzi ihletésű és ezért borzongtam és a hideg rázott, ahogy a lelki pokolban jártam Kristinával/Bree-vel. Nem csak a történet volt elképesztő, hanem az írónő őszintesége és hitelessége is. Nem ő, hanem a lánya ment végig ezen a kálvárián, mégis annyira élethűen festett le mindent Hopkins, mintha vele történt volna meg az egész. Becsülöm nagyon az őszinteségéért, mert míg más "takargatja a szennyest" a többi ember elől, ő őszintén és bátran "kipakolta" az egész világ előtt. 

A könyv talán ezért is tiltott olvasmány, mert nagyon őszinte, de most az öklömet rázom az amerikaiakra, mert fel nem tudom fogni, hogy lehet ennyire ostobának lenni, hogy kitiltják ezt a könyvet az iskolákból és a könyvtárakból. Pont, hogy ezt/ilyet kéne olvasni a fiataloknak, mert ami Kristinával, az írónő lányával megtörtént egy nagyon jó, elrettentő példa. Garantálom, hogyha egy fiatal elolvasná, főleg egy ártatlan fiatal, a büdös életben nem jutna eszébe, hogy drogokhoz nyúljon, sőt elkerülné, mint a tüzet. A szülők helyében  ezt és ehhez  hasonló könyvet is nyomnék a fiatal gyerek kezébe és nem csak a semmitmondó, ostoba kis limonádé sztorikkal tölteném tele a fejüket, amik szerintem (tisztelet a kivételnek) jobban ártanak, mint pl. a Hopkins könyvek. Nem egy könyv úgy kezeli a nehéz témákat, mintha viccek lennének vagy félvállról lehetne venni őket és ezzel pont hogy rossz példát mutatnak. Ha egy könyvbe belerakom a drogot, mert attól, hú, de vagány lesz a fiúkarakterem, vagy berakom az alkoholt, mint minden hétvégi parti kellékét, csakhogy egy kicsit ütősebbnek tűnjön a sztorim, vagy berakom a nemi erőszakot/öngyilkosságot stb., hogy mélységet próbáljak adni a karakteremnek, az minden csak nem tanító jelleg és főképp nem elrettentő példa. 

Összességében a könyv hátborzongató, nehéz, szívet tépő, elborzasztó, felzaklató, de mégis szép. Hatalmas nagy élmény volt olvasni és a szívembe zártam a karaktert. Az írónő pedig nagyon szimpatikus lett az őszintesége és merészsége miatt, bekerült a kedvenc íróim közé. Nagyon szimpatizálok vele, mint emberrel és felnézek rá a munkássága és a lélekjelenléte miatt. A honlapján egy-két bővebb információt is meg lehet tudni a lánya történetéről, illetve a könyv eleji jegyzetből is és ebből kiderül, hogy miként élte meg és dolgozta fel ő is az eseményeket, illetve hol tartanak most. Az összes könyvét el fogom olvasni, mert most már bebizonyosodott, hogy nem csak nagyon jó író, hanem egy szerethető ember is, akiről ráadásul példát is lehet venni. 

Miért olvasd el? Mert egy megrázó és példaértékű történettel leszel gazdagabb, ami igényesen lett tálalva. Teljesen beszippant a történet és bár nem egy izgalmas krimi vagy egy kalandregény, mégis lerágod a tíz körmöd, hogy mi fog történni a szereplővel. Sok jelenet akár egy önálló versként is olvasható és tele van gyönyörű mondatokkal és érzésekkel, persze rossz érzésekkel is, mert nem rózsaszín történet. Könnyen át lehet érezni, amit a főszereplő érez és ettől szimpatizálni lehet vele. 

Miért ne olvasd el? Ha gyengébb idegzetű vagy, akkor ne olvasd el, mert nagyon felkavaró a történet és könnyen kihoz a sodrodból. Ha nyomasztó hangulatban vagy akkor se olvasd, mert "nehéz" a történet, ami után még nekem is muszáj valami vidámabbat és könnyedebbet olvasni, pedig én bírom a gyűrődést elég rendesen. Ha pedig nem szereted a nehéz témákat, amúgy sem jutna eszedbe elolvasni, így felesleges még indokokat felsorolnom. 

________________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból (plusz még vagy 100 pont)

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Chase

Tetszett: A versforma, az írásmód, az őszinteség és a hitelesség (magyarán szólva az egész)

Nem tetszett: -

Kiadás: Margaret K. McElderry Books, 2004. október 5.

Oldalszám: 544 oldal 

________________________________________________________________________

Tovább

Kendare Blake - Anna Dressed In Blood

Miért pont ez? Elsősorban azért, mert Gigi nagyon jó kritikát írt róla, másodsorban, mert az Odaáthoz hasonlította, végül pedig azért, mert nagyon gyönyörű borítója van. 

Történet: Cas Lowood (szellem)vadász, mint ahogy az apja és a felmenői is azok voltak. Cas-nek meghalt az édesapja, amikor a fiú kicsi volt és megörökölte tőle azt a kést, amivel el lehet pusztítani a szellemeket. Innentől kezdve Cas édesanyjával, aki boszorkány, a macskájukkal, aki képes érzékelni a szellemeket, körbeutazza az országot, hogy "megölje" az ártó lényeket. Egy nap új városba érkeznek, ahol Cas aktuális "feladata" van, Vérbe Öltözött Anna. A fiatal lányt még 1958-ban ölték meg, de a gyilkos büntetlenül megúszta tettét. A városban sok pletyka kering arról, hogy Anna rengeteg embert megölt az évek során, szinte mindenkit, aki betévedt a régi házába, ahol a családjával élt. Cas próbál beilleszkedni a városi életbe, hogy minél többet kiderítsen Annáról, mert a lány erősebb és másabb, mint a többi szellem, akivel Cas eddig találkozott, ráadásul Anna valamilyen oknál fogva megkíméli a fiú életét.

Vélemény: Igaza volt Giginek, mert a könyv hangulata tényleg Odaátos és már ezért a szívem csücske lett a történet. Vadászós, nyomozós (bár nem krimi-szinten értve), vicces és egyben hátborzongató. Már leszoktam arról, hogy féljek a sötétben, de annyira magába szippantott az egész, olyan jól volt megírva minden jelenet, hogy már attól felugrottam, ha a szél megrezegtette a redőnyömet. Eddig, ha szellemmel találkoztam egy könyvben, valahogy nem éreztem hátborzongatónak vagy félelmetesnek, vagy pedig egyenesen viccet csináltak belőlük, de ebben a könyvben végre tényleg olyanok voltak a szellemek, mint amilyennek gyerekkoromban elképzeltem. Undorítóak, erősek, félelmetesek, képeket mutatnak a halálukról, ijesztgetnek, fenyegetik az életed és a többi. Olyanok voltak, mint a Silent Hill-ben.

  Már a történet eleje egy kis akcióval kezdődik, így bepillantást nyerünk abba, hogy Cas hogyan is éli az életét, hogy miként választja ki az új célpontot, megismerjük az édesanyját, majd visszaemlékezésekben szinte az egész életét. Cas elég gyakran megemlíti az édesapját és a hozzá kapcsolódó emlékeit, eleinte nem is nagyon értettem, hogy miért van ennek akkora jelentősége, főleg a könyv közepe táján, amikor egyre többször fordult elő, de aztán értelmet nyert, hogy mi a funkciója. Az apja története is Odaátos hangulatot varázsolt a könyvbe, már csak egy fiútesó hiányzott volna a teljességhez.

  Nagyon tetszett, hogy a főszereplő egy fiatal fiú, felüdítő volt ebből a szemszögből olvasni egy könyvet, főleg a szerelmi szál volt ettől érdekes. Olvastam olyan véleményt, hogy Cas nem volt annyira fiús, pedig szerintem igenis az volt. Vagány, gyakorlatias, a korához egy kicsit felnőttebb viselkedése volt, jó kis szarkasztikus humorral. Bár néha meglepett Cas, mert voltak olyan jelenetek, ahol esetlenebbül és határozatlanabbul viselkedett, mint ahogy a karaktertől vártam volna, de ezt megbocsátottam neki, mert még fiatal. Nagyon szerethető és jól kidolgozott karakter.

  Annak megfelelően, hogy a főhős fiú, a szerelmi szál nem volt annyira kiélezve és nem is akörül forgott a történet. Inkább az akció- és a horrorjelenetek voltak túlsúlyban. A családi történetek mellett elég gyakran előkerült a normális élet kérdése is, amelyre Cas titkon vágyott. Az életmódja miatt nem adatott meg neki, hogy ugyanabba az iskolába járjon huzamosabb ideig, hogy barátokat és főleg barátnőt szerezzen magának, hiszen rövid időn belül mindig tovább kellett állnia. Viszont ebben a városban, Vérbe Öltözött Anna miatt a szokásosnál több időt kell eltöltenie és a beilleszkedés során ízelítőt kap abból, hogy milyen egy átlagos iskolai élet, milyen érzés lehet az, hogy az embernek barátai, illetve (ember)ellenségei vannak és milyen lehet szerelmesnek lenni. 

  A könyv eleje nagyon érdekes volt, a későbbiekben pedig Anna. Mielőtt találkoznánk vele, már nagyon rejtélyessé válik az alakja, mert Cas igyekszik minél többet megtudni róla, így a városiaktól mi is megismerjük a pletykákat, amik a lányról keringenek. A pletykák viszont nem fedik a valóságot és Anna sem hajlandó elmesélni a történetét, így még rejtélyesebb lesz a karaktere. Ami (engem is) egy kicsit zavart, hogy a könyv közepe belassul, de az izgalom ettől még jobban fokozódott bennem, mert majd' megőrültem attól, hogy megismerjem végre Anna történetét és megtudjam, hogy ő mitől másabb, mint a többi szellem, akikkel eddig Cas találkozott. Szerencsére nem kell megvárni a következő részt, hogy mindezek kiderüljenek, mert az írónő szinte minden szálat elvarr, egyedül egyet hagy meg a végére, hogy felkeltse az érdeklődést a következő kötetre. Egyébként annyira lezárt volt a történet, hogyha ezt a szálat nem hagyja lógni a levegőben, akkor nem is értettem volna, hogy ebből hogyan csinál sorozatot, bár így is kíváncsi leszek, hogy mit fog kihozni még a történetből.

  Nem csak Cas karaktere és "története" volt komoly, hanem Annáé is, hiszen amikor megtudtam mi is történt vele, egyre jobban kikerekedett a szemem a meglepetéstől. Én mindenre számítottam, csak arra nem, ami valójában megtörtént a halálakor. Az írónő nem valami romantikus vagy egyszerű magyarázatot talált ki Anna halálára, hanem egy hátborzongató és komoly témát. Ugyanez vonatkozik Cas történetére is az apjával. Ettől még sötétebb lett a történet és ettől vált még jobbá a könyv. A karakterek nem ugráltak jobbra-balra veszettül, mint a kölyökkutyák, nem siránkoztak, meg nyávogtak, nem hebrencskedtek, ezáltal komolyan tudtam venni a könyvet. A nehéz témák sem lettek kifigurázva vagy töltelékként bedobva, hogy többet csináljanak a történetből, mert az írónő mindent megfelelően kezelt. A könyv egy horrortörténet egy kis furcsa szerelemmel megspékelve, sötét és hátborzongató hangulattal.

  A mellékszereplők is érdekesek voltak és megint csak az Odaát jutott róluk eszembe, de a történet korántsem volt a sorozat másolása. Volt közöttük két olyan karakter is, akikre nagyon dühös voltam és alig vártam, hogy megkapják a magukét, szóval megvolt a tipikus figura, akit utálni lehet. Volt főgonoszunk is, aki tényleg hátborzongató volt és bár kiszámítható lehetett volna a tartózkodási helye, meglepődtem rajta. (Úgy látszik nem vagyok még annyira rutinos olvasó.) A könyv vége felé beindulnak az események és még a mellékszereplők is kulcsfigurák lesznek, ami kimondottan tetszett. Nem csak azért szerepeltek a könyvben, hogy kitöltsék a párbeszédeket, hogy jeleneteket lehessen hozzájuk írni a történet elhúzása miatt vagy, hogy érzékeltesse az írónő, hogy van élet a városban és Cas körül, hanem megvolt a helyük a végső leszámolásban.

  Összességében nagyon tetszett a könyv, mert hátborzongató, sötét hangulata volt, furcsa volt a szerelmi szál, tetszett az Odaátos benyomás is, a karakterek szerethetők voltak (Anna lett a személyes kedvencem), a történet csavaros volt, nehéz témákkal megspékelve és a könyv vége is jóra sikeredett. Nem lett függővége, sem pedig "hollywoodi" lezárása. Kíváncsian várom a következő részt, mert nagyon jó élmény volt egy ilyen történetet olvasni.

Miért olvasd el? Ha szereted az Odaátot, akkor szerintem kihagyhatatlan a könyv. Ha szereted a horrorokat, a sötét hangulatú történeteket, akkor ez nagyon fog tetszeni, illetve, ha akarsz egy jó szellemes történetet, akkor ezt válaszd, mert az írónő normálisan kezelte a szellemalakokat.

Miért ne olvasd el? Ha nem szereted a sötét hangulatot, mert úgy érzed, hogy nyomaszt, akkor nem fog tetszeni a könyv. Ha nem szereted az Odaátot, akkor ezt sem fogod, illetve, ha laza, könnyed, limonádé fanatsy-ra vágysz, akkor mást válassz.

Ui.: A borító gyönyörű *sóhaj*.

_______________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Anna és Cas

Nem tetszett: hogy a közepe egy kicsit belassul.

Tetszett: A sötét, horroros hangulat, a szellemek ábrázolása, a nehéz témák és az, hogy fiú volt a főszereplő.

Kiadás: Tor Teen, 2011. augusztus 30.

Oldalszám: 320 oldal  
_______________________________________________________________________

Tovább

Mari Mancusi - The Blood Coven #1 - Boys That Bite

Miért pont ez? Most kivételesen nem a borító rabolta el a lelkemet, hanem a tény, hogy vámpíros a történet.

Történet: Sunshine és Rayne McDonald ikertestvérek. Sun az ártatlan testvér, aki rendesen tanul, hokizik az iskolai lánycsapatban. Rayne, a gót stílusú lány, aki már elvesztette az ártatlanságát, pasizik, bulizik és blogot vezet a vámpírokról. Egyik este elráncigálja magával Sunshine-t a Club Fang-be, ahol a buli helyett egészen más "szórakozásban" lesz részük. Sunshine-ra szemet vet egy borzasztóan jóképű srác és kicsábítja őt a sikátorba, ahol aztán megharapja. Magnus, a vámpír azt hiszi, hogy Rayne-t harapta meg, hiszen ő ment át a vámpírrá váláshoz szükséges vizsgákon és ő is írta alá a szerződést, amit Sunshine orra alá nyom. Hamarosan megjelenik Rayne, akit Magnus párjának, "vértársának" szántak, de ahelyett, hogy kiakadna, csak nevet az egészen. A vámpírvilág nagyon szervezett és csak azt lehet az éjszaka gyermekévé tenni, akinek passzol a DNS-e élete társáéhoz és aki önként választja ezt a létformát a szerződés aláírásával. Magnus rádöbben, hogy mekkora hibát követett el, akár még az életébe is kerülhet, ha nem sikerül visszacsinálni az egészet. A megoldás kulcsa a Szent Grál, így a nyomába erednek, hogy megtalálják és Sunshine újra ember lehessen.

Vélemény: Nagyon laza és könnyed történet, olyan igazi limonádé megspékelve jó sok humorral. Rövid, így hamar el is lehet olvasni, ráadásul olvastatja magát. Bár ideje lenne váltanom valami más stílusú olvasmányra, a közepe felé már nem zavart annyira, hogy egy 16 éves fejében vagyok megint, mert Sunshine-nak nagyon jó szövegei és gondolatai vannak. Ráadásul a vége felé nem is 16-nak éreztem, hanem pár évvel idősebbnek, igyekeztem elfelejteni, hogy az írónő tinit csinált belőle. 

  Nem a szokásos sablont kaptam, hogy az emberlány epekedik a vámpírért, miután 300 oldal után megemészti, hogy léteznek, aztán jön a "nem lehetünk együtt mert én ember, te meg vámpír vagy, változtass át légyszi", a vámpír persze meg szenved, hogy "de hát azt nem lehet, neked élned kell, meg még fiatal vagy és a többi, de úgy szeretlek és veled akarom leélni az örökkévalóságot". Nincs benne bipoláris vámpírunk, sem nyavalygó tinink, aki ragaszkodik ahhoz, hogy meghaljon. Sunshine McDonald ember akar lenni, mert a suli legjobb pasija elhívta őt a végzősök báljába, akibe már két éve szerelmes, egyetemre akar menni miután leérettségizett, akar egy férjet és gyerekeket, esze ágában sincs vámpírrá válni és meghalni. Ezzel szemben Rayne, az ikertesója megszállottan küzd azért, hogy vámpír lehessen, mert ő nem akar megöregedni, nem akar gyerekeket, unokákat, hogy a halála napján magára hagyják és az örökség miatt vitatkozzanak az ágya felett. Csakhogy az élet mindkettőjüknek az ellenkezőjét adta meg, azzal, hogy Magnus elszúrta az átváltoztatást. 

  Pár oldal után Sunshine megemészti, hogy vámpírok léteznek és egy hét múlva ő is az lesz, követeli, hogy valahogy oldják meg a helyzetet. Magnus megígéri, hogy megszervez egy találkozót a vámpírok leghatalmasabbikával, a vezetővel, mert ő biztos tudja, hogyan lehet egy vámpírból újra embert csinálni. Legnagyobb meglepetésemre Rayne nem kezdte szapulni a testvérét és nem is gyűlölte meg, hogy elvette tőle "élete párját" és a vámpírlétet, hanem nagyon jó testvérként igyekszik mindenben segíteni és próbálja Sunt felkészíteni az átváltozás folyamatára. Megmutatja neki a blogját, amit persze Sun képtelen elolvasni, nem is érdekli, mert nem akar vámpír lenni. Az, hogy nem olvasta el a blogot, sok vicces jelenetet szül kettőjük között. 

  Másnap találkoznak a vámpírok vezetőjével, aki megint meglepetést okozott és hangosan nevettem Sun beszólásain és viselkedésén, mert a "főnök" sem volt szokványos, talán én is így reagáltam volna rá. Bizonyos események miatt, nem tudják meg tőle, hogyan kell visszafordítani a folyamatot, de később kutatnak utána és rájönnek, hogy a Szent Grál mindennek a kulcsa. (Ez nem spoiler, mert a fülszöveg is elárulja.) Elindulnak megkeresni, közben Sunshine egyre több jelet fedez fel magán, és elemezni kezdi az eseményeket, a vámpírlét előnyeit és hátrányait, de mindvégig ragaszkodik hozzá, hogy újra ember legyen, még ha veszettül vonzódik is Magnushoz.Vicces jelenetek születtek ebből az átváltozási folyamatból és abból is, hogy ugye nem olvasta el a blogot, de próbálja méltósággal viselni a bakikat és a fura vágyait. 

  Van itt szerelem is, de nem a "betegesen szenvedünk tőle" stílusú, hanem az a lassan kibontakozó szerelem, amit előbb a testi vonzódás előz meg. Sunshine végigvezet minket az érzésein, amik egy tinihez megfelelően kuszák és csapongók. Erősen él benne a vágy, hogy Jake Wildert szeresse, akibe már két éve bele van bolondulva, de közben valami megváltozik benne. A végkifejlet pedig elég érdekesen alakul, nem úgy viselkedtek a szereplők, ahogy vártam volna. Ha valakivel fogadok a könyv végében, bizony elbuktam volna a tétet. 

  A helyszínekben sem volt sablonos a könyv, mert ugyan vannak benne iskolai jelenetek, de csak pár bekezdés erejéig. Gyakoribb, hogy az otthonukban játszódik a történet, furcsa vámpírhelyeken (gazdagság, hitech cuccok, pazar berendezés, még pánikszoba is van), szórakozóhely, külföld stb. Az iskolai bál sem a tornateremben van, hanem egy hotelben. Nincsenek sablonos párbeszédek és találkozók a barátokkal, vagy shoppingolás, meg hasonlók, hanem kaland, kalandot követ. Minden párbeszédnek megvan a funkciója és nem csak töltelékként kerültek bele. 

  A kitűnően szervezett vámpírvilág, az önkéntes vérdonorok és a komolyabb ezeréves vámpírunk mellett először nem is értettem, hogy mit keresnek a druidák, a vicces vámpírvadászok, a még viccesebb vezető és a Szent Grál, de mielőtt nagyon akadékoskodtam volna magyarázatot kaptam ezekre is, még arra is, hogy a nemes vámpírunk mit akar a 16 éves tinédzsertől. Utólag ezek a furcsaságok tették még egyedibbé a történetet. 

  Ezek a "különlegességek" és a humor húzták fel a könyvet, illetve maga a történet, de azért volt olyan is, ami nem tetszett. (A maximalizmus nagyon le tudja húzni az ember hangulatát :D) Bertha, a vámpírvadász egy vicc volt. Azzal, hogy kiparodizálták (csúnya, kövér, gyökeresen más, mint Buffy) teljesen elvesztette számomra a félelmetes, rettegett képet és el se tudtam képzelni, hogyan tud ez a nő hatékonyan vadászni. Utol se éri a szupergyors vámpírt az elefántalkatával, mégis sikeres vadász. Ami a legjobb, hogy a vámpírok és Sunshine is ledöbbenve nézik az eseményeket és "becsinálnak" tőle. 

  Ami számomra megint negatívum volt, hogy a druida pap először olyan volt, amilyennek lennie kell, fellengzősen beszélt, végtelenül udvarias volt, állandóan a "Szent Anyával" jött, úgy nézett ki, mint Gandalf (Sunshine ragasztotta rá ezt a nevet, egyébként nagyon sok utalás van a könyvben más művekre és sorozatokra), megjelölt házban lakott a többiekkel, stb. Miután viszont Sunshine kihallgatja a druidák beszélgetését, nagy csalódás lett az egész. Értem én, hogy kell a humor, de néha úgy éreztem, hogy sok volt. Az, hogy a druidákat is kiparodizálta az írónő/Sunshine (mint ahogy a vámpírvadászt és a nagy vámpírfőnököt is), kezdtem elveszíteni az izgalmat és azt az érzetet, hogy itt komoly tét forog kockán. Egészen a végéig nem éreztem a vágyat, hogy én most aggódjak Sunshine miatt, hogy vámpír marad-e vagy sikerül embernek lennie újra és az se érdekelt, hogy Jake Wilder-el vagy Magnus-szal jön össze. Csak nevettem, az erőltetett poénoknál halványan mosolyogtam, hagytam, hogy beszippantsanak a fura helyszínek, figurák és jelenetek, de a "tétet" nem éreztem és nem is volt főgonosz sem. 

  Bár a könyv végére Sunshine jellembeli változáson megy át és egy kicsit jobban felnő, halálra idegesített, amikor a királyi, nemes, ezeréves Magnus vámpírunkat úgy hívta, hogy Maggy, meg "dude" és megveregette a vállát, mint egy havernak szokás fiúk között. Ez nem más, mint a vámpírunk kiherélése, az meg pincsikutyaként tűrte. Legalább Mag-nek hívta volna vagy valami másnak, de ez a Maggy kiverte nálam a biztosítékot. Egyébként Magnusnak is volt egy szavajárása, mindenre azt mondta, hogy "Indeed", így magamban elneveztem Indeed-srácnak. Amennyit Sunshine beszélt, olyan keveset mondott Magnus, főleg amikor tizedjére olvastam, hogy "Indeed.". 

  Egyébként Magnus és Sunshine is szórakoztató alakok voltak és a vámpírunkban lehetett érezni a nemességet és a logikus gondolkodást, engem legalábbis nagyon meggyőzött. Sunshine-t pedig elképzeltem pár évvel idősebbnek, amikor "könyvévekben" mérve egy nagyon vagány nőci lesz/lehet belőle, aki fegyverrel rohangál és letapos mindenkit. Bár sokkal jobban élveztem volna a könyvet, ha egy olyan kaliberű vámpír mellé, mint Magnus, beraktak volna egy Anita Blake típusú csajt, de így se volt rossz egy sorozat első kötetének. A vége pedig olyan fordulatot tartogatott Rayne és az olvasó számára is, hogy nagyon kíváncsivá tett az írónő és egy jó kis ikerháborúnak nézünk elébe, meg persze faji ellentéteknek is *kezeit dörzsöli izgatottan és akar egy gonosz ikertestvért*. A szerelmi vonal pedig ezzel a mozzanattal még jobban háttérbe szorul, bár így se csöpögtek a nyáltól a lapok, de ez nem is annyira fontos, mert a könyv humoros, könnyed, kalandos és minden volt, csak nem sablonos. A vámpírpolitika is megmutatkozott a történetben és mivel az események olyan irányt vettek, amilyet, még jobban kiépített világra lehet számítani a következő kötetekben. 

Miért olvasd el? Mert rövid, laza, könnyed és vicces. Nem szokványos/sablonos a történet és egész jó kis világot épített fel az írónő, legalábbis jó alapköveket rakott le. Jó kis sorozat lesz ez.

Miért ne olvasd el? Ha nagyon nagy izgalomra vágysz vagy valami pörgős könyvre, akkor az itt egyelőre nincs. Ha nem akarsz sorozatba beleszaladni, akkor mást válassz, amúgy különösebb negatívum nincs benne, nagyon jól kikapcsol a sztori és Sunshine stílusa. 

________________________________________________________________________

Történet: 5/5 pontból

Karakterek: 5/5 pontból

Kedvenc: Magnus

Tetszett: A nem szokványos sztori és Magnus személye, Sunshine stílusa.

Nem tetszett: A "potenciálisan komoly figurákból hülyét csinálunk".

Kiadás: Berkley Trade, 2006

Oldalszám: 272 oldal 

________________________________________________________________________

Tovább

Simone Elkeles - Chain Reaction

Miért pont ez? Az első két rész után remegve az izgalomtól és a számat nyalva, mint egy lusta macska nyúltam érte.

HA AZ ELSŐ KÉT RÉSZT NEM ISMERED, NE OLVASS TOVÁBB! 

Történet: Ez a rész Nikki Cruz és Luis Fuentes (a legkisebb tesó) története elsősorban, de azért a többi testvér is szerepel benne elég gyakran. Luis Colorado-ból visszaköltözik Illinoisba az édesanyjával, így ugyanabba az iskolába kerül, ahol annak idején Alex leérettségizett. A város és a környék azonban megváltozott az évek során, a bandáknak már nincs akkora hatalma, a gettónegyedben egy zsaru a szomszédjuk, ráadásul őtőle bérlik ki a régi lakásukat. Luis még két évvel ezelőtt találkozott Nikki-vel Alex esküvőjén, így már ismerősként üdvözli őt a Fairfield gimiben, csakhogy Nikki nem örül neki annyira. Ahogy az egy Fuentestől elvárható Luis is bajba keveredik, ráadásul a lányban emberére akad. 

Vélemény: Molyon már csináltam egy előzetes kalkulációt az értékelésben, hogy hány kötetet követelnék/rendelnék be az írónőtől, mert ez a sorozat iszonyatosan jó volt. Születtek gyerekeik, szóval ide még legalább négy részt! A Fuentes testvérek dögösek, szexik, okosak, viccesek, veszélyesek és vagányak, na meg érzékenyek is egyszerre. Melyik leányzó nem loholna a nyomukban? A lányszereplők pedig eredetiek, szintén viccesek, emellett van mélységük is és nagyon szerethetők.  

  Ennél a kötetnél is féltem, hogy ugyanarra a kaptafára fog menni, de megint kaptam egy másik történetet. Ezúttal is gyökeresen más a fiú és a lány karaktere, de ugyanannyira kidolgozottak, mint az első két részben. A korukhoz megfelelően viselkednek, sajátos személyiségük van és hiába a női nemet képviseli az író, Luis olyan fiú volt, hogy csak na. Ő még kölykösebb és ezáltal aranyos volt számomra, mint a testvérei. Ő a jó tanuló, álmodozó legkisebb testvér, akinek a népmesékben drukkoltál kiskorodban és ő a legérzelmesebb, legnyugodtabb a három fiú közül. De a vér (főleg a Fuentes vér) kötelez, így Luisban is ott van a vagányságfaktor, harcosként veti bele magát Nikki meghódításába és a bandák ügyeibe. 

  A bandák persze megint szerepet kapnak, hiszen azon a környéken szinte fogalommá váltak, annak ellenére, hogy a Latino Blood (LB) befolyása harmatgyenge lett, legalábbis látszólag. Luis ettől még óvatosan pislantgat körbe. Édesanyjával visszaköltöznek a felújított lakásukba és már az első napon nagy meglepetés éri az egész családot, történetesen az, hogy a szomszéd és egyben főbérlő, zsaru. Ebből is látszik, hogy más idők járnak arrafelé, mert eddig látványosságnak számított egy ott élő rendőr, ha egyáltalán élt ott egy is valaha. Ráadásul ez a rendőr még udvarol is Mrs. Fuentesnek, amitől Luis szeme még jobban elkerekedik. 

  Alex és Brittany itt telepedik le az esküvőjük után és hamarosan megszületik első gyerkőcük, Paco, aki Alex halott barátja után kapja a nevét. Mrs. Fuentes azért akart visszaköltözni, hogy az unokája közelében maradhasson, így elég sokszor összegyűlik a család, ami nagyon vicces és egyben bájos jeleneteket szül. Paco nagyon-nagy kedvenc lett, tündéri az a kölyök. 

  Luis a nagy tervei ellenére valahogy összegabalyodik az éledező LB-vel és innentől kezdődnek meg a bajok. Itt megint egy másik oldalról ismerhetjük meg a bandák életét és az írónő már az elején elhint egy rejtélyt, ami majd a könyv végére kibontakozik és hatalmas nagy meglepetést és persze drámát is okoz. A legmeglepőbb a főgonosszal való leszámolás. Ez a bandás vonal nagyon izgalmasra sikeredett megint és álmomban se gondoltam volna, hogy mi a nagy titok. Leesett az állam és azóta is keresem az asztal alatt. 

  A személyes kedvenc Nikki lett, pedig azt hittem, hogy Luis lesz az. Nikki Cruz annak az orvosnak a lánya, aki még ellátta Alex lőtt sebét a kórházban, az első részben. Nikki mexikói származású lány, de egy szót sem beszél spanyolul és teljesen amerikaiként él. A családja nem követ semmilyen mexikói hagyományt, sem az ételekben, sem az ünnepek terén, szinte "letagadják' a latin vért. Nikki családja gazdag és a városi északi oldalán él, a lány gazdag fiatalokkal lóg, főleg mióta az LB-s barátja, Marco dobta őt, miközben Nikki terhes volt. A lánynak ez akkora nagy csalódás volt, hogy elzárta magát a randiktól és minden egyéb bonyodalomtól, ami csak pasikhoz köthető. Ez a szakítás és a terhesség, valamint ami ebből következik SPOILER! -  majdnem belehalt a vetélésbe - SPOILER VÉGE! teszik Nikkit nagyon mély személyiséggé.

  Egy percig sem volt nyavalygós, elkényeztetett lányka, akinek minden az ölébe hullik, csak mert gazdag, csinos és szép. Folyamatosan együtt éreztem vele és amikor hülyeséget csinált, megértettem, hogy miért teszi. Aztán volt két olyan pillanat, amikor nagyon meghökkentett a viselkedése és elismerően mosolyogtam rajta, hogy belevaló vagy kislány. Az egyik, amikor harcolni kezd a szerelemért és azért sem adja fel, még egy telefonbeszélgetés után sem, amitől én világgá szaladtam volna könnycsíkot húzva magam után, a másik meghökkenés a főgonosz leszámolásnál volt. Nikki kedvenc női karakter lett, és az eddigi olvasmányaim alapján ez nagy szó. Kevés női szereplőt tudtak velem megkedveltetni az írók.

  A szerelmi történet most sem volt mentes a drámáktól, a túlfűtött erotikától és a vonzódástól. A Láncreakció cím pedig az egyik legtökéletesebb cím, amit adhatott az írónő, főleg a prológus alapján. Ebben a kötetben is végig megvolt a humor, az izgalom, a szerelem. Az érzelemábrázolás nagyon jó volt, még pislogni is elfelejtettem (meg enni is), miközben olvastam a sorokat. És a borítón szereplő jelenet volt az egyik legjobb és az egyik legviccesebb is. Mrs. P, a kémiatanárnő egy "isten".   

  Komoly témákat járt körbe ismét Elkeles, de nagyon jól megírta a jeleneteket. Itt is érzeni lehetett, hogy bennfentes és nem csak úgy a levegőbe beszél. A komoly témák mellett viszont előhozta a család ütőkártyát is és el is olvadtam tőle. Nagyon jó élmény volt látni az egész család életét, továbbolvasni, hogy mi történt az előző szereplőkkel és szinte a részemmé váltak a karakterek. Olyan volt mintha ezer éves ismerősökhöz kukkantottam volna be, együtt nevettem és izgultam velük. 

  A prológus pedig egyáltalán nem zavart már a harmadik résznél, sőt, nagyon vicces és jó olvasmány volt. Elkeles szépen lezárta a trilógiát, de úgy, hogy benne hagyta a lehetőséget egy folytatásra. Ez sajnos nem fog megtörténni a közeljövőben, de a remény hal meg utoljára. Szeretném (csúnyán fogalmazva: akarom és követelem) Paco Fuentes történetét.  

Miért olvasd el? Szerintem nem kell semmit megmagyaráznom. Kihagyhatatlan!

Miért ne olvasd el? Khm. Van olyan ember, akit nem érdekelhet ez a trilógia? 

_______________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: MINDENKI, de valójában Paco, a picurka a nagy szerelem!

Tetszett: MINDEN!

Nem tetszett: Olyan nincs.

Kiadás: Walker Childrens, 2011. augusztus 16.

Oldalszám: 320 oldal   

_______________________________________________________________________

Tovább

Ellen Schreiber - Vampire Kisses #2 - Kissing Coffins

Miért pont ez? Az első rész nagyon tetszett, így semmi sem akadályozott meg abban, hogy folytassam a sorozatot.

HA NEM ISMERED AZ ELSŐ RÉSZT, NE OLVASS TOVÁBB!

Történet: Az első részben Alexander elment a városból, Raven pedig - mint ahogy az lenni szokott-, szomorkodik utána, de senkinek se meri bevallani, hogy Alexander elhagyta őt. Legjobb barátnőjével, Becky-vel éppen a Kissing Coffins vámpíros filmet nézik, ami felbuzdítja Ravent arra, hogy Alexander keresésére induljon. Elmegy a Mansion-be, ahol Alexanderék éltek és a fiú szobájában nyomra bukkan. Innentől kezdve Ravent nem lehet megállítani és nyomozni kezd. Eljut egészen Hipsterville-ig, ahol a bohókás nagynénje lakik.

Vélemény: Az első kötet után rögtön belekezdtem ebbe a részbe, mert nem akartam elhinni, hogy Alexander elhagyja, miután elérték, hogy a város végre elfogadja őket. Reméltem, hogy mivel sorozat, vissza fog térni a vámpírfiú az életébe és a szerelmük végre kibontakozhat. Nem azt kaptam, amit vártam és ez nagyon jó volt. A szerelmi szál itt háttérbe került és nagyrészt arról szólt, hogy Raven megtalálja-e Alexandert. Ami a legjobban tetszett, hogy Raven itt is megmutatta a vagányságát. Egy-két nap pityergés után abbahagyta a "világfájdalmat", a sarkára állt és kezébe vette a sorsukat. Ahelyett, hogy feladta volna és hónapokig sajnálta volna magát az ágyban fetrengve jobbra-balra, csapot-papot otthagyott és kikönyörögte a szüleitől, hogy elmehessen a szünetben Hipsterville-be a nagynénjéhez, mert a nyomok ebbe a városba vezettek.

  Hipsterville egészen más város, mint Dullsville, itt mindenki olyan, mint Raven, így a lány nagyon szupernek tartja a helyet és imád itt lenni. Az írónő nagyon jól ábrázolta Raven csodálatát a város és az emberek iránt és kimondottan vicces volt látni, hogy a lány mennyire elemében van a városban. Főleg az a rész nagyon jó, amikor elmegy a Coffin Club nevű szórakozóhelyre, hogy megtalálja Alexandert. Szinte láttam magam előtt az egész helyet, a "gót" embereket és kíváncsian vártam, hogy Raven mikor fog beleszaladni egy itteni vámpírba. Talán a városhoz és a szórakozóhelyhez kapcsolódó jelenetek voltak a legjobbak és a legviccesebbek is. A nagynéni volt a legjobb fej az egész könyvben, Raven sokkal boldogabb lehetett volna, ha mellette nő fel. 

  Miután a Coffin Club nevű szórakozóhelyen összefut a "főgonosszal", Raven hazamegy Dullsville-be, de ezzel magára és a családjára zúdítja a bajt, de legfőképp Alexanderre. Nemcsak a szerelmi szál bonyolódik, hanem végre belelátunk Alexander múltjába is, ami nagy rejtélyt szül és beindítja a kötetekbe átívelő főszálat. Az első részben minden olyan egyszerűnek tűnt nekünk, olvasóknak és Ravennek is, de innentől kezdve csak bonyolódik a helyzet. A fő mozgatóerő persze még mindig a szerelem, de innentől kezdve már nem az a lényeg, hogy egymásba szeretnek-e, hanem az, hogy meg tudják-e tartani egymást, ki tudják-e harcolni az együttlétet. (Rossz az, aki rosszra gondol. :D) 

  A főgonosz után megjelenik még egy és persze, hogy Raven iskolai ellensége, Trevor összegabalyodik velük és hozzájuk csapódik. Nemcsak Raven és Alexander kerülnek veszélybe, hanem a családja és a kisöccse is Nerd Boy. Ennek ellenére Raven azért sem adja fel és felveszi a kesztyűt, hogy mindent kiharcoljon. Pont ezért tetszik Raven alakja, mert amellett, hogy iszonyatosan vicces és jó beszólásai vannak, még a legveszélyesebb pillanatokban is, akkora energiával, hittel és kitartással rendelkezik, hogy megirigyeltem. Az a szép, hogy Raven sokkal veszélyesebbnek és határozottabbnak tűnik, mint a vámpír Alexander, aki sokkal érzelmesebbnek és gyengébbnek tűnik. 

  A főgonoszt hagytam legutoljára, mert ő a kedvenc. Fehér haj, különböző színű szemek és vadság jellemzi. A fehér haj, már eleve nyerő volt nálam (a mangákban azok a legjobb pasik *kuncogás*), de az, hogy még veszélyes és vagány is, már mindennek a csúcsa volt. Alexandernek kellene ilyennek lennie és akkor még jobban irigyelhetném Ravent. Trevorral és a másik gonosszal együtt pedig egyenesen halálos hármast alkottak, így még nagyobb lett a tét és az utolsó pillanatig végigizgultam a könyvet, de olyan függővége lett megint, hogy nem bírtam magammal. 

  Összességében nem okozott csalódást a második rész, mert ugyanolyan vicces volt, izgalmas, új és klassz szereplőkkel gazdagodott a történet és végre kezd fellendülni a sorozat. Itt már nem annyira az volt a cél, hogy Raven végre vámpír lehessen, hanem az, hogy rájöjjön, semmi sem olyan egyszerű a vámpírok világában. A magányos tekintetű hősszerelmes vámpír mellett bizony vannak gonoszak is és hiába ők a legerősebb lények, nekik is bőven van leküzdendő problémájuk. Mondhatnám azt is, hogy ebben a részben Raven kapott egy kis kijózanító pofont. Külön öröm volt, hogy még jobban megismerjük Alexandert és a múltját, amit az első részből még hiányoltam és (*kezeit izgatottan dörzsöli*) egyre több vámpírunk és még komorabb hangulatunk lett, ami majd lassan tovább fokozódik. Csak még kérdés, hogy meddig, mert mostanában jelenik meg a sorozat kilencedik, egyben utolsó része és persze vannak hozzá mangák is, amikkel remélem, hogy nem a világvégéig húzzák el a dolgokat. Szurkolok, hogy a többi rész egyre jobb legyen, ne pedig egy rétestészta. Ha csak a szerelmi vonalat viszi tovább a szerző, akkor már előre látom, hogy csúnya elvérzés lesz.

Miért olvasd el? Ha tetszett az első rész, akkor mindenféleképpen olvasd el, bár ezt felesleges mondani, mert biztos, hogy már nyúltál is érte rögtön. Nagyon jól kikapcsol és megnevetett a történet, van benne izgalom és szerelem is, na meg vámpírok. 

Miért ne olvasd el? Ha komolyabb témára vágysz, ez nem lesz jó választás. Ha az első rész nem győzött meg, akkor ez sem fog. Ha zavar, hogy a végtelenségig húzzák a történetet és inkább egy rövidebb sztorira fáj a fogad, akkor ezt hanyagold, mert kilenc kötetes. Raven személyisége pedig olyan, hogy vagy nagyon szeretnéd vagy nagyon utálnád. 

Ui.: Hogy a borítón melyik alak szerepel az rejtély, mert Raven 16 éves, nem huszonéves. Nem megy a karakterhez a kép.

_______________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból

Karakterek: 5/5 pontból

Kedvenc: "fehérhajú" Jagger, Raven és Alexander

Nem tetszett: A függővégekkel miért kell embereket kínozni? Inkvizíció könyvmolyoknak mesterfokon.

Tetszett: A humor, a Coffin Club és Hipsterville leírása

Kiadás: Harper Teen, 2007 (Első kiadás: Katherine Tegen Books, 2005)

Oldalszám: 176 oldal 
_______________________________________________________________________

Tovább