Suzanne Collins - A Futótűz

Miért pont ez? Az első rész után nem bírtam ki, hogy ne folytassam, pedig nem is volt függővége.

HA AZ ÉHEZŐK VIADALÁT NEM OLVASTAD, NE OLVASS TOVÁBB!

Történet: Miután Katniss és Peeta túlélte az Éhezők Viadalát, családjaikkal beköltözhetnek a Győztesek Falujába, hogy aztán boldogan éljenek, míg....meg nem jelennek az új Békeőrök a Tizenkettedik Körzetben, míg Snow elnök nem tesz fenyegető látogatást Katniss házában és míg nem közlik az összes eddigi Viadalok győzteseivel, hogy újra kiválasztottak lesznek egy még nagyobb viadalban. Ebben az évben ugyanis, nemcsak a szokásos Éhezők Viadalát szervezik meg, hanem egy huszonöt évente megismétlődő nagyobb mészárlást is. A Kapitólium bebizonyítja, hogy nem lehet csak úgy borsot törni az orruk alá.

Vélemény: A könyv összhatása ugyanaz, mint ez első részé, örömtől és izgalomtól csillogó szemekkel hol ugrálok, mint egy sikoltozó gyerek a karácsonyfa alatt, hol meg káromkodok a függővég miatt és átkozom az írónőt, amiért ennyire megcincálta az idegeimet. A sorozat nagyon nagy kedvenc lett és már azt se tudom, mikor rajongtam ennyire egy történetért, talán a Végzet Ereklyéi sorozat ért el nálam ilyen hatást, hogy elvonási tüneteim vannak a következő rész(ek)ig. Viszont ennél a résznél, hogy stílusos legyek, légy került a levesembe, de a könyv vége miatt, bekajáltam, mintha az arénában lennék. 

  Mesélek egy kicsit erről a légyről és a levesről. Itt volt a kezemben a második rész, szépen tálalva, első ránézésre hibátlan hozzávalókkal. Van egy nagyon kedvelhető, imádható főhősnő, Katniss, van egy komor, feszültségekkel teli hangulat, ami szó szerint az idegeimen táncolt, van egy nagyon jó kis szerelmi háromszögünk, aminek az egyik csúcsán egy imádható srác, Peeta áll, van egy szépen kidolgozott disztópiás világunk, és egy nagyon jó írónőnk. Ármány, összeesküvés, egy kis szerelem, sokkoló jelenetek, izgalom, feszültség, humor, dráma, minden kis finomság együtt van, ami kell a sikerhez. De aztán orvul belerepült a légy a levesembe és csak meghökkenve tudtam bámulni rá, hogy mit kavar bele az ételembe. 

  Először is a fordítás. (Kedves fordító, mit csináltál? Mit? De most komolyan! *hajtépkedés és forgó szemek*) Mind a két részt ugyanaz a személy fordította és le a kalappal előtte, nekem nagyon tetszett a fordítás nyelvtanilag, formailag, jobbról, balról, alulról, fölülről, de Katniss mióta mond olyanokat, hogy kaja, kecó és smár? Akit én megismertem az első részben, egy komoly és felnőttesen gondolkozó, talpraesett fiatal lány volt, most meg, mintha duzzogó és elkényeztetett tinédzserré vált volna ilyen szöveggel a szájában. Nekem totál nem volt összeegyeztethető az első kötet Katnissa a második kötetével. Ez volt a légy első gonosz lépése a tányér széléről a levesbe. 

   A második lépés, amikor már fel se nézett rám vigyorogva, csak beletrappolt a következő lábával, az a könyv eleje volt. Míg az első kötetnél egy idő után túlléptem azon, hogy olyan kaják leírása volt, amiket még én se kóstoltam végig és olyan ruhaköltemények, meg kozmetikai eljárások taglalása volt oldalakon át, amire sose lesz pénzem, addig itt kikergetett a világból. Az első részben meg tudtam érteni/magyarázni ezt a technikát, hiszen nagyon jó kontrasztot alkotott a körzetbeli éhezés és a kapitóliumi gazdagság és jólét. Nagyon jól érzékeltette az írónő a kétfajta életmód közti különbséget, itt viszont már nem volt rá szükség, legalábbis ennyire kiélezve nem. Tudtuk és Katniss is tudta, hogy honnan jött, hogy belecsöppent a Viadal után a jólétbe és a karakteréhez méltón viselte az új körülményeket, de számomra csak töltelék és időhúzás volt, hogy megint több tíz oldalon csak egy divatlapot olvasok, étlappal és pár kisvárosi megható történettel vagy pletykával megfűszerezve. Olyan érzés volt, mintha a Kapitóliumban ülve egy városi női magazint olvasnék, miközben inkább a politikai lapot, vagy a következő Viadal műsorújságját szeretném olvasni. Nem is lett volna baj, ha a végső Viadalt jobban kidolgozza az írónő, mert megmondom őszintén, hogy most nem überelte annyira az elejét, mint az első kötetben. Más volt a történet, persze, nem ugyanaz a séma volt, de nekem egy kicsit olyan volt, mintha az első kötet rosszabb változata lett volna a kezemben. 

  Sokkal nagyobb arányban voltak most a részletes leírások, mint az első részben és sokkal inkább nem volt létjogosultságuk. Az események, amik előrébb vitték a cselekményt jól és elég rejtélyesen voltak elhintve és időzítve, be is tudott csapni az írónő a legtöbb résznél, de ezek az események rengeteg olyan résszel voltak kitöltve, ami rontott a helyzeten. Miközben olvastam a könyvet nem tűnt fel annyira hibaként, de ahogy a végére jutottam és végiggondoltam, hogy mekkora bombát indított útjára az írónő, úgy éreztem, hogy hamarabb is elindíthatta volna az eseményeket, a nagy durranást. Röviden szólva az arányok nem voltak annyira jók, kevesebb kaja és ruha és több politikai csatározás, valamint kidolgozottabb Viadal kellett volna. Amilyen nagy eseménynek harangozták be a második kötet Viadalát, annyira kicsit szólt számomra. Sokkal többet vártam. 

  A Viadal ötlete nagyon jó volt, meghökkentett és végigugráltam, meg izgultam az egészet, aztán amikor olyan durvává kezdett válni, mint az első kötetben, hirtelen kirángattak belőle és közölték velem (a szereplővel), hogy vége én meg csak értetlenül pislogtam és jobbra-balra lapoztam, hogy hol a könyv vége, mert azt nem találom. Gyűlölöm a függővégeket, mert felérnek egy lelki kínzással, és azért is, mert borzasztó könnyen hatnak rám, tipikusan buta fogyasztó lesz belőlem és gondolkodás nélkül nyúlok a másik kötetért, rá se nézve, hogy mennyibe kerül. (Igen, esendő vagyok én is.) Visszatérve a Viadalra, nagyon tetszett, hogy a könyv eleji utalással össze tudtam kapcsolni az eseményeket és egy kicsit megdolgoztatta az agyam és a fantáziám, hogy ki kivel van és tulajdonképpen mi a fészkes fene történik itt, aztán meg is kaptam a pofont a függővéggel, ami lesokkolt. Tetszett a jelkép felhasználás is és az összetartás érzése, az, hogy fellázadnak a jók a gonosz ellen és bizony pimaszul odapörkölnek, de nem tudtam megemészteni, hogy olyan kis kurta lett a Viadal. Az egy dolog, hogy még inkább Lost érzésem volt és a Kocka filmek hatását is érzékeltem (egy-egy cikk, egy-egy csapda és még ráadásul mozognak is), de nem érdekelt, mert eredeti ötlet volt, csak szerintem ebből az ötletből sokkalta többet is ki lehetett volna hozni és az írónő biztos vagyok benne, hogy meg is tudta volna csinálni. Ez volt az a pillanat, amikor a légy fejest ugrott a levesembe és elmerült benne, de szó nélkül lenyeltem a végén, mert kell a harmadik rész, de nagyon gyorsan, mert teljesen kifordultam önmagamból. Tudnom kell, mi a vége. 

  Összességében zseniális a történet, attól függetlenül, hogy lehetne még tökéletesebb is (van egyáltalán olyan, hogy tökéletes valami?) és, hogy sok benne más művek hatása (Lost, Kocka, Battle Royal, stb.). Teljesen lesokkolt, ledöbbentett, meghatott, még pityeregtem is néha és felborzolta az idegeimet, az adrenalin szintemet meg úgy rángatta, mint egy marionett bábut. Kihagyhatatlan és számomra az év, sőt az évtized egyik toplistás, legjobb könyve, bár az első résznek nagyobb volt a hatása. Remélem, hogy a harmadik felülmúlja mind a két részt. Utána már csak az lesz a bajom, hogy miért nincs tovább. :)

Miért olvasd el? Ha az első rész nagyon tetszett, akkor felesleges válaszolnom. Ha nem tetszett, akkor most se fog annyira meggyőzni, talán ha a harmadik rész nagyon ütős lesz, akkor még azok is a kezükbe veszik, akik haragudtak a Battle Royal koppintása miatt, vagy a másolás jelleg miatt. 

Miért ne olvasd el? No comment. 

___________________________________________________________________________

Történet: 5/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Peeta, Cinna

Tetszett: A körzetek összetartása, néhány szereplő polgárpukkasztó és lázadó viselkedése, Katniss "esküvői ruhája", ami Cinna érdeme volt. A nagy összeesküvés, ami körvonalazódik. 

Nem tetszett: A divat- és étlap jelleg megint, valamint a Viadal kurtasága.

Kiadás: Agave, 2010

Oldalszám: 314 oldal   

___________________________________________________________________________

Tovább

Suzanne Collins - Az Éhezők Viadala

Miért pont ez? A kiadó egy másik könyvének hátuljában láttam először ajánlatként a történetet, de különböző okok miatt nem jutottam el odáig, hogy el is olvassam. Egy idő után észrevettem, hogy mekkora rajongótábora lett a könyvnek, filmet is készítenek belőle, ráadásul egy Molyos kihívást is találtam hozzá, így muszáj voltam a kezembe kaparintani.

Történet: A történet a Panem nevezetű országban játszódik, ami Észak-Amerika romjain jött létre. Fővárosa a csillogó Kapitólium, amiben amilyen jómódban és gazdagon élnek, olyan szegényen és tehetetlenül tengetik napjaikat a környező tizenkét körzet lakói. Évtizedekkel a történet ideje előtt, tizenhárom körzet létezett, de a Kapitólium könyörtelenül eltiporta a Tizenharmadikat, mikor lázadás tört ki. Ezzel a szörnyűséggel kívánták emlékeztetni a körzetek lakóit, hogy a Kapitólium kezében van a hatalom és ők bármit megtehetnek, ne merészeljen senki sem lázadni. Hogy a fenyegetés még teljesebb legyen, a Kapitólium egy valóságshow keretében minden évben megrendezi az Éhezők Viadalát, ahol minden körzetből egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiú és egy lány vesz részt, persze nem önszántából. Az aratóünnepségen húzzák ki a résztvevők nevét, hogy utána elszállítsák őket egy arénába egy ismeretlen helyre, hogy ott egymással és a természeti viszontagságokkal megküzdve egyetlen egy ember maradjon talpon. A nyertes egész életében jómódban élhet. A történet egyik főszereplője, Katniss egyedül él az édesanyjával és kishúgával a Tizenkettedik körzetben, gyakorlatilag ő a családfő, ő viszi haza az élelmet, amit legjobb barátjával Gale-lel illegálisan levadásznak a közeli erdőben. Mikor Katniss kishúgát sorsolják ki a Viadalra, a lány gondolkodás nélkül a helyébe áll, így húga helyett őt viszik el a Viadalra, Peeta-val, a pék fiával, hogy a Tizenkettedik Körzetet képviseljék a Viadalon.

Vélemény: Amióta befejeztem a könyvet, csak azt bírom hajtogatni ugrándozva, hogy Úristen, Úristen, Úristen! Évek óta nem olvastam ennyire jó könyvet, mint Az Éhezők Viadala. De most próbálok valami érdemleges véleményezést kipréselni magamból és összeszedni a gondolataimat, hogy ne egy kisregény legyen a kritikából.

Az elején eléggé nyögve-nyelősen tudtam csak olvasni és pár napra félre is tettem, mert nem szippantott magába a történet. Egyrészt azért, mert nagyon nyomasztóan indul, nem volt meg hozzá a megfelelő hangulatom, másrészt a környezetem idősebbjeitől hallottam már ilyen körülményekről (éhezés), nem is keveset és ezért még jobban megrázott az indítás. Folyamatosan az idősebb családtagokat, barátokat láttam magam előtt és belegondoltam, hogy de vacak lehetett így élni és mindezt elviselni. Hogy az ember mire képes, mit meg nem eszik, hogy életben maradjon. Persze az ismerősök/rokonok nem vadásztak úgy, mint Katniss, de hasonló borzalmakat meg tudtak enni és a legszörnyűbb az egészben, hogy a mai napig, ebben a percben is van rengeteg olyan ember a világon, aki kénytelen így élni. A borzongásom ellenére az írónő elérte nálam a szájtátós hatást és nagyon átérezhetően festette le a körülményeket. Ezért már egy nagy piros pont jár neki és kíváncsi lennék, hogy volt-e valami személyes tapasztalata, mert mindvégig úgy írta a történetet, hogy elhittem neki, így is élnek emberek. Olyan részletességgel számolt be minden egyes túlélési lépésről, hogy csak megrökönyödve pislogtam és folyamatosan az járt a fejemben, hogy nekem ilyen meg olyan tett eszembe nem jutna, ha kikerülnék a vadonba. 

Aztán megint elővettem a könyvet és már kezdett bennem mocorogni az érdeklődés, mert a történet átkerült a Kapitóliumba és addigra volt pár kis megható mozzanat, ami segített még jobban megkedvelni Katniss-t. Ahogy haladt előre a történet furcsa érzés volt, nem csak a főszereplőnek, hanem nekem is áttérni a fényűző dolgokra és átéreztem, hogy mekkora élmény lehetett egy éhezőnek belakmároznia a legfinomabb falatokból, de pár oldal után már zavarni kezdett, hogy szinte állandóan csak a kajákról olvasok hosszasan, meg a divatról, de ez az eszköz kellett ahhoz, hogy még csillogóbbnak tűnjön a Kapitólium. Vártam már nagyon, hogy beinduljon a történet és ne a Kapitóliumban totyorogjunk, már éppen ott tartottam, hogy megint félreteszem, amikor is úgy beindult a fogaskerék, hogy az utolsó oldalig le se tudtam tenni és úgy végigizgultam, hogy az hihetetlen.

A Kapitólium ahhoz képest, hogy a körzetek mennyire elmaradottak és szegények, olyannyira kitűnt Panem-ből, mintha egy egészen másik világ lett volna. Mindenhol közvetítették a Viadalt, hightech cuccokkal volt felszerelve a versenyzők ideiglenes lakhelye, kész divatbemutatót rendeztek le a kiválasztottakkal és olyan dolgokat is megkaptak, amiről életükben nem is mertek álmodni. Amennyire megrázott és ledöbbentett az a képmutató világ, annyira el is varázsolt és úgy voltam vele, hogyha a szereplők nem is élik túl, legalább tejben-vajban fürösztötték őket egy ideig és egy kicsit oldódott a hangulatom. Egy idő után már annyira izgultam értük, mintha a saját ismerőseimről vagy barátaimról olvasnék. 

Eleinte nem tudtam hova tenni a mentort, Haymitch-et, sem Effie-t, de egyre jobban megkedveltem őket is, nagyon jól bánt az alakjukkal az írónő, pedig csak mellékszereplők. A legkedvencebb kedvenc a Kapitóliumból, a stílustanácsadó, Cinna lett. Mielőtt megismertem volna Peeta-t, a pék fiát, ő lett a rajongásom tárgya, aztán Peeta úgy lesöpörte a színről, mint szél a szemetet. Peeta lett a plátói szerelem és nem véletlenül, hiszen nagyon jól kidolgozott karakter ő is. Végig azon izgultam és abban reménykedtem, hogy megússza az egészet, és bár hittem abban, hogy szerelmes, néha meginogtam, de bíztam benne, hogy az érzései valóságosak. 

Katniss karaktere volt a legkidolgozottabb és még el sem kezdődött a Viadal, már rá tettem volna fogadást, hiszen annyira sokat tapasztalt és talpraesett lány, hogy meg lehetne irigyelni. Tetszett a csípős és vadóc stílusa, ami mellett nagyon érző szívű is, a végsőkig óvja a családját és azokat, akiket megszeret. Különösen akkor került közel a szívemhez, amikor az édesapjára emlékezett vissza és az otthon maradt családjára, illetve amikor Ruta-val egy másik kiválasztottal voltak jelenetei. Érdekes volt, hogy míg az elején minden kiválasztottat sajnáltam, a vége felé már a halálukat kívántam és ettől elborzadtam. Nem csak azt tudta ábrázolni az írónő, hogy a résztvevők is így kezdenek el gondolkodni, hanem még nálam is elérte, hogy így érezzek. Nagyon tetszett az is, hogy Katniss-ból nem csinált vérengző vadállatot, hanem meghagyta az emberségét. Bár Katniss néha érzelemmentesnek tűnt, vagy inkább ellenségesnek, azért ott volt benne mindvégig az érző ember, aki nem csak önmagára gondol, pedig olyan helyzetbe került, amikor tényleg csak önmagára számíthatott és önmagával kellett volna foglalkoznia. 

Ha az írónő nem oldotta volna meg ennyire mesterien az érzelmi szálakat, akkor valószínűleg nem tetszett volna a könyv, mert egy kicsit olyan ValóVilág, amit utálok és egy kicsit Lost hangulata lett és mindezektől nem tűnt volna eredetinek, sem kiemelkedőnek a történet. Néhány embernek ezért nem tetszett a könyv, mert nagyon valóságshow hangulata volt mindvégig, de ha eleinte engem is zavart, a közepe táján, amikor már tényleg beindulnak az események nem jutott többé eszembe, hogy bármihez is hasonlítsam. Azzal voltam elfoglalva, hogy halálra izguljam magam Katniss-ért, felvont szemöldökkel figyeltem a talpraesettségét és ötletességét, valamint aggódtam a szerelmi szál miatt is, holott nem az volt a lényeg a történetben. Már az utolsó oldalaknál jártam, amikor azon kezdtem el izgulni, hogy csak ne függővége legyen, könyörgöm ne, aztán csalódtam is meg nem is. A szívem mélyén a happy end-et vártam, ahhoz vagyok szokva és bár nem lett az, de nem nem is lett az ellenkezője sem, nagyon jól lezárta az írónő az első kötetet. Kaptam egy végső megoldást is, meg nem is. Remegve várom, hogy mikor olvashatom a második részt és mindenkinek csak ajánlani tudom. Azt is megkísérlem kimondani, hogy ez az egyik legjobb szerelmi szál, amihez szerencsém volt és a legfurcsább is. 

Miért olvasd el? Mert nagyon-nagyon sokat lehet rajta izgulni, nagyon érdekes a felépített világ, a szerelmi szál is. Az írónő stílusa is jó és a karaktereket könnyű megkedvelni. Nagyon tetszett benne, hogy a történetben kijött az ősi, vadállatias ember a szereplőkben, miközben ott volt a modernebb, érzelmileg fejlettebb énjük is. (Én öt percig se bírtam volna ki a vadonban és ezt bevallom őszintén, nagyon durva dolog. Bár nem élünk ilyen körülmények között, de akkor is.) 

Miért ne olvasd el? Erre nincs mit mondanom.

_______________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Ruta, Cinna, Katniss és PEETA, a plátói szerelmem. :)

Tetszett: Szinte az egész, de legfőképpen az arénabeli jelenetek.

Nem tetszett: Egy kicsit elhúzott volt az eleje és lassan tudtam belemerülni a történetbe, de ez valószínű csak a hangulatom hibája volt.

Kiadás: Agave, 2009.

Oldalszám: 304 oldal

_______________________________________________________________________

 

Tovább

Ellen Hopkins - Crank

Miért pont ez? Az írónő könyveit már Gigi *köszönet Giginek a távolból* kritikái által régebben kiszúrtam magamnak, de most jutottam el odáig, hogy olvassak is tőle Molyos kihívások alkalmából.

Történet: A regény önéletrajzi ihletésű, az írónő lányáról szól, aki a drogok rabjává vált. A lány szemszögéből olvashatjuk a hullámvasúthoz hasonló élettörténetet, milyen érzés drogfüggőnek lenni, mennyire lehet tőle szenvedni és attól is, hogy ugyan ki szeretne belőle lábalni, de egyszerűen nem megy. A tizenhét éves Kristina a nyári szünetben meglátogatja az édesapját egy másik városban és ott kerül először bajba a drogokkal, illetve itt esik először szerelembe. Megjelenik Bree, aki tulajdonképpen Kristina alteregója, a drogfüggő énje. Itt nincs szó többszörös személyiségzavarról, csak Kristina Bree-nek hívja és mutatja be magát másoknak, amikor a droghoz közelebb kerül. Bree a vadabb, flörtölősebb, "teszek a világra" énje Kristinának, ő testesíti meg a lány merészebb énjét. Kristina annyira szétesik a drogok miatt, hogy szinte két teljesen különböző embernek érzi magát. Kristina/Bree hazamegy pár hét után az édesanyjához és a testvéreihez, de otthon is "megtalálja" a drogot, felborítja az életét, új barátai lesznek a régiek helyett és a szűz lány el kezd randizni (és persze drogozni) egyszerre több sráccal is, míg a végén terhes lesz.

Vélemény: Azt se tudom, hol kezdjem, annyira felzaklatott a könyv, de belekezdek valahogy. A történetleírásomban nem szerepel spoiler, mert nagyjából ez szerepel a fülszövegben is és spoilertől mentesen is írom a véleményt, mert muszáj így megírni, meg akarom hagyni az élményt mindenkinek, aki egyszer a kezébe veszi a könyvet.

Általában minden könyvtől vár valamit az ember, szinte már nem lehet előítéletektől mentesen olvasni. Három dologtól is féltem, az egyik, hogy Gigi nagyon magasztalta az írónőt és nagyon féltem, hogy ezek után nem kapom meg azt a katarzist, mint ő. Féltem attól is, hogy ez versregény és bár szeretem a verseket, ritkán olvasom őket, mert egészen más élményt adnak az embernek, mint egy regény. Nehezebb őket feldolgozni, gyakran rajtad múlik, hogy egy képet hogyan értelmezel és gyakran többféleképpen is fel lehet fogni az olvasottakat. A harmadik, amitől féltem, hogy életrajzi ihletésű és bevallom őszintén, hogy az életrajzokat unni szoktam, talán eddig csak egyetlen olyanhoz volt szerencsém, ami tényleg érdekelt. 

Aztán olvasni kezdtem és elfelejtettem minden félelmet és előítéletet, semmi sem érdekelt, csak az, amit olvasok és szinte magam előtt láttam Kristinát/Bree-t, mintha ott állnék mellette. Teljesen kizártam a külvilágot, hozzám se lehetett szólni, míg el nem olvastam az egészet, összességében pár óra alatt (egyébként rövid könyv, az oldalszám ellenére a sajátos formája miatt). Nem zavart a versforma, főleg azért sem, mert rímet szinte nem is találtam, így nem lett Frédi-Béni komikus élményem. El is felejtkeztem róla, hogy milyen formában írta meg Hopkins a könyvet, némelyik jelenetnél pedig rájöttem, hogy más formában nem is lehetett volna megírni, így volt tökéletes. Mikor Kristina/Bree drogos állapotban volt, a versforma csak fokozta az érzéseket és szó szerint éreztem azt, amit ő. Ahogy a szavak egymás mellett/alatt gyorsan követték egymást szinte már nem is alkottak egy összefüggő mondatot, mégis annak tűnt és értettem a mondanivalót, és azt is, hogy a "betépett" állapotában tényleg így gondolkozhatott. A szavak csak úgy kergették egymást a fejében. 

De mielőtt mindenki azt hinné, hogy ez a történet csak egy drogos lány szenvedése és elmélkedése, leszögezem, hogy nem. Ez több annál. Bár a történet nem kimondottan egyedi, mert nap mint nap történnek/történhetnek ilyen dolgok a fiatalokkal szerte a világban, drog, tiniterhesség, nemi erőszak (akár a saját barátjuk által, nem feltétlenül vadidegenre gondoltam), alkohol, suliból lógás, régi barátok elvesztése, rossz társaságba keveredés, stb. Gyakran az egész mix megtörténik a fiatalokkal, elindulnak a hullámvasúttal és nincs megállás. De itt nem is lényeg, hogy egyedi legyen a történet, hanem az a legfontosabb, hogy van, aki MER írni erről és hitelesen. Mer írni róla szókimondón, teljesen lecsupaszítva a rossz dolgokat, őszintén, nem pedig szépítve, mondván, hogy hát tiniknek írok, ezért finomítanom kell rajta itt-ott. Itt nincs finomkodás, nincs burkolt megfogalmazás.

Kristina története megrázó, mert mindvégig az ő fejében vagyunk és magával ránt abba a világba/pokolba, ahol ő él, pedig nem kéne ott élnie. Tudja ő is, de mégsem képes kilábalni belőle, mert ott a "szörny", a drog, ami édesdeden suttog a fülébe, ráadásul ott van a másik énje, Bree, aki mindig magával rántja. Szegénykém nem egyszer véget próbál vetni az egésznek és egy pillanatra kijózanodik, de aztán mindig közbeszól a sors és szó szerint vissza taszítja őt a mélybe. Sok esetben nem is csodálkoztam rajta, hogy újra a drogokhoz nyúl, az ő helyzetében nem is tudom, mi lett volna a megoldás. Teljesen át lehet érezni, amit ő érez, meg lehet érteni, hogy min megy keresztül. Teljesen átlagos tinédzser, semmi olyan megrázó dolog nem történt vele, ami annyira indok lett volna a drogozásra (a szülei válása és az, hogy a lánytestvére leszbikus, persze, hogy megviselték, de nem ezért kezd drogozni). Érzelmileg össze van zavarodva, még szűz, de már megkezdődött a randizás időszaka, hibát hibára halmoz és sok baklövést követ el, de ki nem hibázott tinédzser korában? Ezektől a hibáktól lesz esendő, ember és egy átlag tinédzser. Bree nem csak a drogos énje, hanem Bree testesíti meg a benne ébredező vonzó nőt, aki lesz/lehetne belőle később, aki segít neki levedleni a kislányt, bár nem épp a megfelelő módon.  

Kristina/Bree keresi a szerelmet, azt az igazi szerelmet, amire minden tinédzser vágyik és végig is megy ugyanazokon a csalódásokon. Rádöbben, hogy ez mégsem az a szerelem, amire vágyott, mert a fiúk tesznek róla, hogy felébredjen ebből a kábulatból. Elég egy oda nem illő, a szerelemmel össze nem egyeztethető  mondat, vagy kifejezés és Kristina észbe kap, majd megsérül. Minden egyes alkalom megint indok arra, hogy a droghoz nyúljon, amitől előjön belőle a "teszek a világra" életérzés. Egy alkalommal annyira megsérül, hogy már aggódni kezd az ember, hogy ajjaj, ebből mi lesz? Ezt én biztos, hogy nem élném túl. Ő túléli, de megint csak droggal. Az édesanyja és a mostohaapja ugyan gyanakszik, hogy nem stimmel vele valami, ráadásul Kristina annyira megváltozik negatív értelemben, hogy az anyja megrémül, de nem tudnak mit tenni, mert a lány nem hajlandó velük beszélni szinte semmiről. A szülők mindent megtesznek, ami tőlük telik, de a tinédzserek nagyon leleményesek tudnak lenni, ha arról van szó, hogy ki akarnak szökni a pasijukhoz, vagy Kristina esetében, ki akar szökni a házból, hogy droghoz, cigarettához, alkoholhoz  jusson és persze a barátja csókjához is.

Mindennek a tetejébe még terhes is lesz és ez tulajdonképpen a tetőpont. Innen vagy nagyot lehet zuhanni, vagy pedig észbe lehet kapni és megváltozni, de nem árulom el, hogy mi történt, ahhoz el kell olvasni a könyvet. A terhesség témája is nehéz és nagyon érdekes volt olvasni, hogy egy drogfüggő lányban milyen gondolatokat indít el ez az egész. Persze, nem kell ahhoz drogfüggőnek lenni, hogy egy 17 éves katasztrófaként élje meg a dolgot, de itt Kristina történetét ismerve még nagyobb súlya volt az egésznek. Nem tudom megítélni, illetve még nem lehet megítélni, hogy helyesen döntött-e ezzel kapcsolatban, mert a történet még két köteten át folytatódik, amit feltétlenül el fogok olvasni, mert belepusztulok, ha nem tudom meg, mi történt később. 

Hopkins eleve nehéz témákról ír, mint azt már megtudtam pár kritikából, de ennek a könyvnek talán azért van nagy súlya és azért zaklatja fel még jobban az embert, mert olvasóként tudjuk, hogy igaz és megtörtént. Persze nem szó szerint volt minden így, ezt az írónő is kihangsúlyozza, de erősen életrajzi ihletésű és ezért borzongtam és a hideg rázott, ahogy a lelki pokolban jártam Kristinával/Bree-vel. Nem csak a történet volt elképesztő, hanem az írónő őszintesége és hitelessége is. Nem ő, hanem a lánya ment végig ezen a kálvárián, mégis annyira élethűen festett le mindent Hopkins, mintha vele történt volna meg az egész. Becsülöm nagyon az őszinteségéért, mert míg más "takargatja a szennyest" a többi ember elől, ő őszintén és bátran "kipakolta" az egész világ előtt. 

A könyv talán ezért is tiltott olvasmány, mert nagyon őszinte, de most az öklömet rázom az amerikaiakra, mert fel nem tudom fogni, hogy lehet ennyire ostobának lenni, hogy kitiltják ezt a könyvet az iskolákból és a könyvtárakból. Pont, hogy ezt/ilyet kéne olvasni a fiataloknak, mert ami Kristinával, az írónő lányával megtörtént egy nagyon jó, elrettentő példa. Garantálom, hogyha egy fiatal elolvasná, főleg egy ártatlan fiatal, a büdös életben nem jutna eszébe, hogy drogokhoz nyúljon, sőt elkerülné, mint a tüzet. A szülők helyében  ezt és ehhez  hasonló könyvet is nyomnék a fiatal gyerek kezébe és nem csak a semmitmondó, ostoba kis limonádé sztorikkal tölteném tele a fejüket, amik szerintem (tisztelet a kivételnek) jobban ártanak, mint pl. a Hopkins könyvek. Nem egy könyv úgy kezeli a nehéz témákat, mintha viccek lennének vagy félvállról lehetne venni őket és ezzel pont hogy rossz példát mutatnak. Ha egy könyvbe belerakom a drogot, mert attól, hú, de vagány lesz a fiúkarakterem, vagy berakom az alkoholt, mint minden hétvégi parti kellékét, csakhogy egy kicsit ütősebbnek tűnjön a sztorim, vagy berakom a nemi erőszakot/öngyilkosságot stb., hogy mélységet próbáljak adni a karakteremnek, az minden csak nem tanító jelleg és főképp nem elrettentő példa. 

Összességében a könyv hátborzongató, nehéz, szívet tépő, elborzasztó, felzaklató, de mégis szép. Hatalmas nagy élmény volt olvasni és a szívembe zártam a karaktert. Az írónő pedig nagyon szimpatikus lett az őszintesége és merészsége miatt, bekerült a kedvenc íróim közé. Nagyon szimpatizálok vele, mint emberrel és felnézek rá a munkássága és a lélekjelenléte miatt. A honlapján egy-két bővebb információt is meg lehet tudni a lánya történetéről, illetve a könyv eleji jegyzetből is és ebből kiderül, hogy miként élte meg és dolgozta fel ő is az eseményeket, illetve hol tartanak most. Az összes könyvét el fogom olvasni, mert most már bebizonyosodott, hogy nem csak nagyon jó író, hanem egy szerethető ember is, akiről ráadásul példát is lehet venni. 

Miért olvasd el? Mert egy megrázó és példaértékű történettel leszel gazdagabb, ami igényesen lett tálalva. Teljesen beszippant a történet és bár nem egy izgalmas krimi vagy egy kalandregény, mégis lerágod a tíz körmöd, hogy mi fog történni a szereplővel. Sok jelenet akár egy önálló versként is olvasható és tele van gyönyörű mondatokkal és érzésekkel, persze rossz érzésekkel is, mert nem rózsaszín történet. Könnyen át lehet érezni, amit a főszereplő érez és ettől szimpatizálni lehet vele. 

Miért ne olvasd el? Ha gyengébb idegzetű vagy, akkor ne olvasd el, mert nagyon felkavaró a történet és könnyen kihoz a sodrodból. Ha nyomasztó hangulatban vagy akkor se olvasd, mert "nehéz" a történet, ami után még nekem is muszáj valami vidámabbat és könnyedebbet olvasni, pedig én bírom a gyűrődést elég rendesen. Ha pedig nem szereted a nehéz témákat, amúgy sem jutna eszedbe elolvasni, így felesleges még indokokat felsorolnom. 

________________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból (plusz még vagy 100 pont)

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Chase

Tetszett: A versforma, az írásmód, az őszinteség és a hitelesség (magyarán szólva az egész)

Nem tetszett: -

Kiadás: Margaret K. McElderry Books, 2004. október 5.

Oldalszám: 544 oldal 

________________________________________________________________________

Tovább